Végleg kiesett a kezéből az a marék anyaföld, amelyet bebörtönzése és vallatásai során mindvégig magánál őrzött.

Ezt a katarzist azonban a magyar társadalom mindmáig képtelen átélni, bár a rendszerváltozás hajnalán megtartott újratemetési szertartáson egy pillanatra mégis közel kerültünk hozzá, hogy megértsük Nagy Imre mártírhalálának történelmi nagyságát. Ebbe a tragédiába halt bele Kádár János, és ez a tragédia késztette Orbán Viktort élete egyik legjobb beszédének elmondására. Ez a tragédia teremtette meg újra becsületünket a világ népei között, ez az, amire igazán büszkék lehetünk.

Mégsem tesszük. Nagy Imre jószerével nem kell senkinek. Nem kell a baloldalnak, amelyik csakis a kádárista kontinuitásban tud létezni, amelyik azt a Nagy Imrét tudná őszintén ünnepelni, aki engedett volna elvtársai győzködésének, hogy árulja el a forradalmat, s ezzel mentse meg a bőrét, álljon be a restauráció élvonalába, egyezzen ki Kádárral. De Nagy Imre képtelennek bizonyult erre. Transzcendens dimenziókba sodorta a történelem, s ennek megfelelően cselekedett: Magyarország népének önbecsülése fontosabb volt számára, mint az élete. Ezt a Nagy Imrét akkor tudná őszinte lelkesedéssel a zászlajára tűzni az MSZP, ha elszánná már végre magát a szakításra a kádárista hazugsággal. De nem. Számukra, úgy látszik, hazugságban élni könynyebb.

De nem kell a jobboldalnak sem, amelyik minden szocialistában ördögöt lát. Nagy Imréből számukra nem a transzcendens nagyság az érdekes, hanem a kommunista gyarlóság. Nem az, hogy képes volt elszakadni korábbi meggyőződésétől és tetteitől, mert szerintük kutyából nem lesz szalonna.

Általában és többnyire persze nem is lesz. De kivételes történelmi pillanatokban lehet, és egy nemzet ezeken a kivételes pillanatokon méri magát. A mohácsi vészen, a nándorfehérvári diadalon, '48-on és '56-on. Sajnos '89-en, a rendszerváltozás pillanatán nem tudjuk mérni magunkat. Ezt a történelmi lehetőséget elszalasztottuk, pedig Nagy Imre és mártír társai temetésén ott volt a kezünkben, ott volt az ötödik koporsóban, ott volt a kopjafákban, ott lebegett a lehetőség az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalótermeiben, hogy megszülethessen az új konszenzus, amelyik '56-ra és Nagy Imrére alapul.

A szocialisták fölismerhették volna, hogy kivételes alkalmat kaptak a történelemtől, hogy egyszer s mindenkorra levessék Kádár kabátját, az ellenzék pedig ezt a gesztust igazi megbocsátással honorálhatta volna. De nem tették. Az archívumok anyagait máig indokolatlanul szigorú szabályok őrzik az "illetéktelenek", vagyis az érintettek szemei elől, így aztán még mindig nem igazán tudjuk, kinek is kellene pontosan megbocsátanunk, és miért.

De legelőször is Nagy Imrének nem tud a magyar társadalom nagy része megbocsátani, vagy azért mert kommunista volt, vagy azért, mert elárulta a kommunista eszmét. Pedig fél évszázad elteltével Nagy Imre immár igazán megérdemelné a Magyar Köztársaság legmagasabb, adható posztumusz kitüntetését. Már csak önmagunk megbecsülése okán is.

A szerző esszéista