Kérésem indoklásaképpen felhozom, hogy már kora gyermekkoromban rossz útra tértem. Láttam egy kasszafúrókról szóló izgalmas filmet a moziban, és már akkor elhatároztam, hogy ezt a szakmát fogom választani élethivatásul. Mivel a hazai kasszafúróképzés a Kádár-rendszer torzulásai következtében éppen csak vegetált, kénytelen voltam autodidakta módon lépésről lépésre elsajátítani e jobb sorsra érdemes hivatás fortélyait. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy önerőből jutottam föl a szakma csúcsára, egyes korai munkáim méltán kerültek be a hazai mackós társadalom aranykönyvébe.

Sajnálatos módon rá kellett jönnöm azonban, hogy a kitartás, a kreativitás, a szakmai tökéletesség semmit sem ér akkor, amikor a körülmények összefogtak ellenünk. Be kellett látnom, hogy a biztonságtechnika és a széftechnológia gyors fejlődésével képtelenség lépést tartani. Már-már azon törtem a fejem, hogy új foglalkozást keresek, amikor az egészségügyi miniszter személyében váratlanul felragyogott a szerencsecsillagom. Új távlatok nyíltak meg előttem, amikor napvilágot látott a rendelet, hogy minden kórházi ágy mellé egy széfet kell biztosítani a betegeknek, hogy abban tartsák értékeiket.

Gondolja el, Tisztelt Bíróság! Aktív ágyanként egy páncélszekrény! Ez testvérek között is hatvanezer új mackó! Megannyi új kihívás, új kaland, ráadásul még az unokáim is megélnek belőlük!

Persze óvatosabb kollégáim próbáltak figyelmeztetni, hogy nem eszik olyan forrón a kását, de én leintettem őket. A rendelet a kórházak működési engedélyének alapfeltételéül szabta ugyanis a széfek felszerelését. Nem működési alapfeltétel, Tisztelt Bíróság, hogy a kórházakban legyen elegendő gyógyszer, kötszer, műszer, gumikesztyű, ágytál, orvos, ápoló, szike, lepedő és hullazsák, viszont ha a tisztiorvos nem talál minden ágy mellett széfet, akkor simán bezárathatja az egész kócerájt. Hát ki merné ezt negligálni, kérem szépen? - gondoltam akkor.

Na jó, persze már akkor is mindenki tudta, hogy ekkora baromságot, mint ez a rendelet, még nem hordott hátán a Föld, de hát én mint törvénytisztelő kasszafúró arra gondoltam, jogállamban élünk, nem igaz?

És mi történt a valóságban? A kórházak elkezdték veszegetni a széfeket, de arra hivatkozva, hogy a kórtermekben nincs hová felszerelni őket, a raktárak mélyére süllyesztették a mackókat. Egyszerűen elszabotálták a törvény végrehajtását! A minisztert már régi kirúgták, azonban a rendelet ma is érvényben van, de soha senki sem vette a fáradságot, hogy ellenőrizze a végrehajtását. El tudná képzelni, Tisztelt Bíróság, hogy egy tisztességben megőszült tisztiorvos kórházat zárasson be széfhiány miatt?! Ugye nem! Ez emberileg érthető. De jogilag?

Hatszázmillió forint ment el a hatvanezer széfre, én meg itt állok munka nélkül, Tisztelt Bíróság! Hát el tudnak képzelni haszontalanabb dolgot a Földön, mint egy raktárban porosodó üres széf? Ennél csak egy haszontalanabb dolog létezik: hatvanezer üres széf.

Nem akarok olyan országban élni, ahol ilyen csúfság megeshet egy mackóssal. Ítéljenek el, akár életfogytig! Csak arra kérem a Tisztelt Bíróságot, hogy diliházba ne küldjön, mert ott az eszement rendelet szerint se kötelező a széf. És még azért halványan reménykedem abban, hogy hosszú az életfogytiglan, bármi megtörténhet.

Különösen ebben az országban.