Vizsgálat, de milyen és hol?

A május 19-i számukban olvastam a magyar orvosok számítógép-használatáról szóló nem éppen örvendetes cikket (Nem elég elektronikus a magyar orvos). Sajnos csak megerősíteni tudom a negatív véleményt.

Másfél hónapja találtak valami rendellenességet az EKG-vizsgálatomon. Konkrétan szívkoszorúér-betegség a gyanú. Az első orvos egy magánklinikán azonnal be akart utalni kórházba, érfestésre. Ellenálltam, mert nem óhajtok egy még be nem bizonyított gyanú nyomán invazív vizsgálatra menni. A következő orvossal hosszú alkudozás kezdődött, mert szerinte is az érfestéses - és csak kórházi tartózkodással megoldható - módszer az, ami 90 százalék biztonsággal tud diagnózist mondani. Végül is megegyeztünk egy izotópos vizsgálatban, ami egész napos, de ambuláns. Viszont az eredmény csak 60-70 százalék biztonságot ad. A következő orvos, akivel konzultáltam, ugyanezt mondta. Jellemzően mindhárom orvosnál ott volt a rendelőben a számítógép.

Ezután egy német televíziós adás nyomán - miszerint a legjobb és gyakorlatilag mellékhatásoktól mentes vizsgálat a cardiovascularis CT -, az internet segítségével egy fél óra alatt megtaláltam azt a hazai intézményt, ahol ezt a vizsgálatot 15 perc alatt elvégzik. Időpontot három napon belül kaptam. Kétségtelenül nem ingyenes, de legyen az az én dolgom, hogy akarok-e fizetni egy vizsgálatért, vagy hosszú várakozási idő után akarok egy másik vizsgálatot, ami ráadásul nem is 100 százalék. Az izotópos vizsgálatra négy hét volt a várakozás.

Nem tudom, hogy egy kétnapos klinikai bentfekvés a vizsgálattal vajon mennyibe kerül. Talán az se olcsóbb, mint a privát CT. De ez már nem az én asztalom, ezen a hivatalos szerveknek kellene elgondolkozniuk. Én csak a saját kis életemmel és egészségemmel foglalkozom.

Tárnok Gyöngyi

Budapest

Pótvizsgára utasítva!

Mácsik Mária Az élet megy tovább címmel (olvasói levelek, május 14.) megjelent véleménye végképp meggyőzött arról, hogy hazánkban politikustól politológusig, közvélemény-formáló újságírótól közvéleményt reprezentáló olvasóig csak elvétve, ha akad olyan, aki akár egy kicsit is kapizsgálná, hogyan kellene működnie egy plurális többpárti demokráciának.

Míg a baloldal bolsevik módszerekkel vádolja a jobboldalt, utóbbi meg folyvást kommunistázik, észre sem vesszük, hogy a király mezítelen: hogy mi valamennyien gyógyíthatatlanul a kommunizmus és a bolsevizmus foglyai vagyunk, és úgy tűnik, azok is maradunk. Tizennyolc esztendő alatt egy újszülött választókorú polgárrá serdül, a mi "demokráciánk" azonban valahol megrekedt a játszótéri homokozóban. Miközben az ellenoldal minden lépését kíméletlen kritikával illetjük, sajátjainktól bármit eltűrünk; mi több, ha kell, ha nem, fogadatlan prókátorként védelmünkbe vesszük, mentegetjük őket.

Nálunk nem mond le az ügynök múltját elhallgató kormányfő. Amúgy "odaát" is vannak ügynökök. Az sem mond le, aki beismeri, hogy végighazudta hivatali idejét. Miért is tenné, hisz "amazok" nagyobbat hazudnak. Hasonlóan nem repül, aki lop, aki korrupt, mert a másik többet lopott és korruptabb. Mi egyszerűen képtelenek vagyunk a normális, működő demokráciákban megszokott kihívásokat demokrata módjára értékelni, és hasonlóan képtelenek vagyunk politikusainktól demokratákhoz méltó viselkedést megkövetelni.

Aztán ebben a katyvaszban váratlanul történik valami. Egy hajdani önmagára nyomokban sem emlékeztető, teljesen szétzilált párt homályos emlékezetében felsejlik: demokráciában nem bársonyszékekre és luxusautókra, hanem kölcsönösen vállalható kompromisszumokon alapuló kormányprogramokra szokás koalíciót kötni. Ha pedig a kormány programja, politikája immár vállalhatatlan a számára - például azért, mert egyébként vitatható, de a koalíciós tárgyalások idején elfogadott programpontjait vagy a parlamentben szavazza le a koalíciós partner öntörvényű frakciója, vagy maga a kormányfő mazsolázza ki, akkor egyetlen helyes és tisztességes lépés marad számára: felállni a bársonyszékből és leadni a slusszkulcsokat. Akár azon az áron is, ha ez taktikai meg politikai szempontból öngyilkosság - mint ahogy esetünkben nyilvánvalóan az.

Ha pedig mértékadónak hitt politológusok, elemzők és szakírók is képtelenek tiszta képet festeni az elmúlt évek egyetlen tisztességes politikai lépéséről, akkor értelmetlen a valódi demokráciát sosem tapasztalt embereknek elmagyarázni, hogy nem csak emeszpések szavaztak szadeszosokra, hanem viszont is; hogy a koalíciós partner nem szavazógép, akinek kutya kötelessége a többség szája íze szerint szavazni, hanem olykor önálló véleménye is lehet.

Magyarázkodás helyett a maturáló demokráciánkat egyszerűen pótvizsgára kell utasítani!

Sebes Andor

Budapest

rólunk

l Újra divat a markecolás - közli az olvasókkal a június 10-i címlapon Fekete Gy. Attila. Csakhogy a szövegből kiderül, hogy azt nevezi markecolásnak, amikor a prostituáltak kifosztják a kuncsaftjukat. Csakhogy mi, többiek nem ezt hívjuk így. Jó lett volna, ha a szerző igénybe vesz egy értelmező szótárt. Remélem rendelkezésükre áll ilyesmi a szerkesztőségben. Markecolásnak ugyanis a merev részeg, esetleg épp e célból lerészegített ember kifosztását nevezzük, különös tekintettel azokra, akik részegségükben elhőzöngenek azzal, hogy mennyi sok pénz van náluk.

Válas György

A telefonügyeletre érkezett:

l Nagy örömmel töltött el Palugyai István írása (Sötétben gyűlik a szenny, június 5.) arról a lehetetlen állapotról, ami a városban uralkodik. Mindent elborít az illegálisan kiragasztott hirdetés. Nagy szükség van az ilyen cikkekre.

l Rab László azt írta (Ötvenkét óra, június 10.), hogy perbe fogták és kivégezték Szi-lágyi Sándort is, korábban, mint a per többi vádlottját. Nos, nem Sándor, hanem József, aki 1917. június 20-án született Debrecenben.

l Bächer Iván A lószívű ember című (Arcok, június 11.), Hemző Károlyt bemutató írásában Krasznai Sándort mint olimpiai gerelyhajító bajnokot említi, de ilyen nevű olimpiai bajnokunk nincs. Van egy Krasznai nevű gerelyhajító, aki az Újpesti Dózsa atlétája volt, és az 1956-os melbourne-i olimpián gerelyhajításban a 13. lett, eredménye még a hetven métert sem közelítette meg. Magyarországnak az újkori olimpiai játékokon két gerelyhajítója nyert aranyérmet: Németh Angéla (1968) és Németh Miklós (1976), aki kilencven méter feletti világcsúcsot dobott.