Nagyon nehéz meghatározni azt a műfajt, amit Lengyel László művel. Ez valahol a tudományok, a társadalomtudományok, az irodalom határán egy egészen új műfaj, amely teljesen egyedülálló, páratlan, és ennek mi valamennyien - vagy én legalábbis - nagy csodálója vagyok. Úgy és olyat ír, ami különös, egyéni élményt ad valamennyiünknek. Mindig is mélységes tisztelettel olvastam és hallgattam azt, ahogy Lengyel László a legbonyolultabb kérdésekről elképesztő tudással, tapasztalattal, ismerettel rendelkezik. Hihetetlen könnyedséggel és ugyanakkor mindig egyértelműen és elkötelezetten szól. Mély humánum, empátia a más iránt, a köz iránt, a társadalom legkülönbözőbb kedvező és kedvezőtlen helyzetben lévő rétegei iránt is. Különösek ezek a könyvek. Amikor olvasom őket, akkor a mondatok Lengyel László hangján szólalnak meg. Hallom, mintha megjelenítené, mintha dramatizálná is azt, amit leírt. Különös írói készség, hiszen ezek a könyvek, akár akarja az ember, akár nem, személyes résztvevőivé teszik azoknak a történéseknek, amelyeknek akár részese volt ő maga személyesen, akár kívülálló volt.

Megelevenedik napjaink történelme, de nem csak napjainké, mert akármilyen korszakhoz nyúl, a történet mindig valahol 1956 vagy 1953 környékén kezdődik, éppen a reformokkal. Soha nem maradnak ki '68, '89 és az ezt követő évek reformjai és ellenreformjai.

Ezeknek a könyveknek talán az egyik nagy értéke abban ragadható meg, hogy nem a részletek aprólékos feltárásával foglalkoznak. A részletekben akár lehetnek még pontatlanságok is. Ennek ellenére a nagy egész, a nagy trendek, a nagy folyamatok sehol máshol olyan hitelesen, őszintén nem állnak össze, mint ezekben a könyvekben. Ennek a mostani könyvnek (A halál kilovagolt Magyarországról, Corvina, 2008) a kulcskérdése az az, hogy vajon 2001-et követően Magyarország csak és kifejezetten olyan utat járhatott-e be, mint aminek elszenvedői voltunk? Volt-e lehetőség, volt-e esély arra, hogy ennél kedvezőbb, jobb eredménnyel zárjuk ezt az időszakot. Vajon igaz-e az, hogy Magyarországnak szükségszerűen és mindig reform és megszorítás, reform és ellenreform ellentétében kell mozognia? Vajon elkerülhetetlen volt-e mind a mai napig az, hogy a reform és az ellenreform, fellazítás és megszorítás kettősében kínlódjunk?

Ezekben a kérdésekben nagyon fontosak azok az érvek, elemzések, amelyek megtöltik ezt a könyvet. Nagyon hosszú történelmi korszakot fog át az írás, megint nem a részletekben elveszve, de a lényeget megragadva. Nekem egy dolog volt feltűnő, amivel Lengyel László ebben a könyvben nem foglalkozott. Arra a következtetésre jutott, és azt kérdezi, hogy mi az oka annak, hogy Magyarországon a reformok mindig megszorítással, az ellenreformok mindig fellazítással párosulnak. Elkezdtem gondolkozni azon, hogy vajon ez csak magyar sajátosság-e, vagy a régióban is tetten érhető a jelenség? Talán a valóság egy picit árnyaltabb, mint ahogy ez itt megjelenik, ami persze nem kérdőjelezi meg a könyvben levont következtetéseket. Ha végiggondoljuk, hogy mi történt a 60-70-es években Kelet-Közép-Európában, akkor azt lehet látni, hogy Magyarországra egészen 1998-ig teljes mértékben igaz az állítás; reform és ellenreform, reform és megszorítás, ellenreform és fellazítás kéz a kézben járt. De nem igaz ez már a korai Csehszlovákiára, nem igaz a korabeli Romániára. 1998-at követően pedig Magyarországra sem igaz. '98-ban ugyanis kvázi ellenreform kezdődik. Emlékezzünk vissza: '98 azzal kezdődik, hogy eltörlik a tandíjat, alanyi jogúvá teszik a szociális juttatásokat. Itt mindig példaként hozom, hogy nekem mekkora nagy szükségem volt a családi pótlékra, de talán nem biztos, hogy a hozzám hasonlókat kellett volna támogatni közpénzekből. Eltörlik az autópálya-díjat a használat arányában. A nyugdíjrendszerben visszalépés történik. Tehát széles fronton nagyon fontos területeken ellenreformok indulnak. Ennek ellenére mintegy két, két és fél éven keresztül egyáltalán nem állítható, hogy lazítás következett volna a gazdaságpolitikában: sem a fiskális, sem a jövedelmi, sem a monetáris politikában. Tehát Magyarország is egy picit eltér a szokásoktól. De van egy sokkal fontosabb példa, és ez az egész könyv szempontjából kulcskérdés a reformok szerepét illetően, és ez Szlovénia.

Ha megnézzük Szlovéniát, amelyik az egyik legsikeresebb ország a régióban, tulajdonképpen mindent el lehet mondani róla, csak azt nem, hogy jelentős reformok mentek volna végbe ebben az országban, akár a privatizációt, akár az intézményrendszert tekintve. Liberalizálásról pedig aztán végképp nem lehet beszélni Szlovéniában. Ennek ellenére azt látni, hogy elsőként csatlakozik az eurózónához, kiegyensúlyozott növekedésű, homogén társadalom, nagyon szép eredményekkel. Társadalmi békében, nyugalomban halad előre.

Ennek fényében még inkább megkerülhetetlen az a kérdés, hogy mi is a mi bajainknak, súlyos problémáinknak az oka?

Egy picit hajlik arra a szerző - az árnyalt elemzés mellett is -, hogy a nagy reformok, a nagy rendszerek átalakításának hiányát jelölje meg az egyik problémaként, miközben persze más tényezőkre is rámutat. Magam pedig kezdek arra a következtetésre jutni - többek között Lengyel László könyve által is -, hogy nem biztos, hogy a mai magyar társadalom és a mai magyar gazdaság vagy gazdaságpolitika legsúlyosabb problémái abból erednek, hogy ezeket a bizonyos nagy reformokat nem hajtották végre. Természetesen jobb lett volna, ha ezekre a nagy reformokra, a nagy rendszerek átalakítására - jobban szeretem ma már én is így hívni - kb. tíz évvel ezelőtt sor került volna. A könyvben a szerző pontosan kifejti, hogy utoljára és először '98-ban lett volna lehetőség úgy a nagy rendszerek átalakításának elindítására, hogy egyúttal a reform és a megszorítás az ne egymás szinonimája legyen. Ezt a lehetőséget elszalasztottuk. Ennek ellenére nem hiszem, hogy ezeknek a nagy rendszer-átalakításoknak a hiánya az, ami miatt 2006 közepére a magyar gazdaság megint egy pénzügyi, gazdasági válság felé robogott.

Tulajdonképpen egy nagyon egyszerű, ha tetszik, primitív dolgot szeretnék állítani. Magyarországon - ugyanúgy, mint az 50-60-as, 70-80-as években - a 90-es évek végétől, vagy mondjuk inkább úgy, hogy 2001-től 2006-ig a józan ész hiányzott a gazdaságpolitikából. Az a józan ész, ami nélkül akármilyen rendszer-átalakítások mennek is végbe egy adott országban, az adott ország gazdasági, társadalmi értelemben csődközelbe kerülhet. Vegyünk néhány példát: mi köze van a nagy reformokhoz annak, hogy két lépésben 60 százalékkal emeli egy ország a minimálbért 12 hónap alatt? Mi köze van ahhoz, hogy egy olyan lakástámogatási rendszert vezet be, amely a végkifejletben már a nemzeti össztermék egy százalékában szubvencionálja a felső középosztályt? Mi köze van a reformoknak ahhoz, hogy két lépésben; először 20 százalékkal, majd 2002-t követően 50 százalékkal emel béreket mindenfajta előfeltétel nélkül? Mi köze van ahhoz a reformok hiányának, hogy eltörlik a minimálbérek adóját, miközben mindenki tudja, hogy a minimálbéresek kétharmada adókerülő? Mi köze van ahhoz a reformok hiányának vagy a gazdasági problémáknak, hogy a fix egészségügyi járulékot eltörlik vagy leviszik, amivel megint csak egy súlyos elosztási hiányt képeznek. Mi köze van a reformok hiányához annak, hogy álmot lát egy kormány, és januárban leviszi a hozzáadott érték adóját, majd júliusban felemeli? Mi köze van ahhoz, hogy súlyos fiskális helyzetben leviszi a különböző személyi, jövedelem- és profitadókat? Ezekhez a világon semmiféle reformra nincs szükség. Továbbmegyek. Autópálya-építés. Természetesen szükség van autópályára, de az nem reformkérdés, hogy ha lehet, akkor ne kerüljön 40 százalékkal többe, mint ami a ráfordítások által indokolt volna. Ezeknek semmi közük a reformokhoz, és amikor ezekután a megszorítások elkerülhetetlenné válnak, akkor megint visszatérünk arra a dilemmára, hogy a nagy rendszereknek menjünk neki, a nagy rendszerek átalakítását próbáljuk elkezdeni, miközben súlyos megszorításokat kell végrehajtani, mert egész egyszerűen a józan ész, a felelős magatartás éveken keresztül hiányzik a gazdaságpolitika alakítói részéről, vagy ha tetszik, a politikai elit teljes felelőtlenségéről van szó.

Úgyhogy, a mai vitákat hallgatva is nagyon sokszor az az érzésem - és ez a könyvből is kijön -, hogy óriási elánnal mondják (Lengyel László kategóriáit használom) a radikális vagy ortodox reformerek, hogy a nagy rendszerek átalakítása nélkül se egyensúly, se növekedés, se semmi nincs.

Szeretném halkan megjegyezni, hogy ezeknek a nagy rendszereknek az átalakítása - persze szerintem - is múlhatatlan, de tisztában kell lenni azzal, hogy ezeknek kedvező hatása a gazdaság teljesítményére legrövidebben is 15-20 év horizontján érzékelhetőek. Tehát egyáltalán nem igaz az, hogy - maradjunk az egészségügy rendszerénél - ha sikerült volna a társadalom jelentős része által elfogadható rendszert kidolgozni, bevezetni, akkor az elkövetkezendő 5-10 éven belül akár fél százalékkal is gyorsabb lett volna a gazdaság növekedése. Hogy meg kell csinálni, az nem ennek a kérdése. Ez annak a kérdése, hogy jobb minőségű életet szeretnénk élni, és ehhez szükség lenne arra, hogy egy jobb színvonalú egészségügyi rendszerünk legyen. De a gazdaság működése, növekedése szempontjából, sajnos, ez nem hoz semmit. El lehet ezt mondani az oktatásra is. Ahhoz, hogy olyan színvonalú oktatás legyen, olyan tanult emberek kerüljenek ki az oktatási rendszerünkből, hogy aztán az a gazdaság szempontjából is hasznos legyen, ahhoz nem elég egy döntést meghozni, nem elég egy reformot megkezdeni, ahhoz 10, 15, 20 év kell, és itt gondoljunk csak - mondjuk - a tanárok képzésére, mely önmagában is időigényes.

Véleményem szerint az egyik legfontosabb szelete ennek a könyvnek az a látásmód, ahogy felfedezi és végigvezeti a különböző reformiskoláknak a történeti, szellemi összefonódását. A felvilágosult abszolutizmustól, a jozefinizmustól, a kiegyezésben megjelenő decentralizált reformereknek a kategóriájától odáig, hogy eljussunk, mondjuk a Fordulat és reformnak az institucionalista és a monetarista szárnyáig. Vagy napjainknak az ortodox és nem ortodox reformereiig, és ebben még azt is felvillantja, hogy e két fő áramba hogyan illeszkednek a nemzetközi pénzügyi intézmények szereplői. Számomra teljesen újszerű, váratlan, meglepő, és ami fontos, meggyőző volt. Miközben arra szeretnék utalást tenni - részint talán olyanként is, aki itt-ott szereplője vagy résztvevője ezeknek a vitáknak -, hogy azért átjárás is van a két iskola között. Mondjuk, hogy ha a Fordulat és reformra gondolunk, az institucionalista iskola és a monetarista szárny között. Mert például ez az utóbbi ág is egyértelműen, kiugróan fontosnak tekintette az intézményteremtést. Kiugróan fontosnak tekintette azt, hogy egy olyan fokozatos és előkészített változás történjen, amit az institucionalista iskola is sajátjának tartott.

Nagyon izgalmas az is, amikor azokkal a kérdésekkel foglalkozik a szerző, hogy milyen modellek lehetségesek, még inkább milyen sikerreceptek lehetségesek a régióban. Itt legalább három különböző blokk különül el: az egyik a szlovén modell, a másik a visegrádi országok modellje, a harmadik pedig a balti országokra jellemző neoliberális megközelítés. Tulajdonképpen a nagy rendszerek reformjára és még a gazdaságpolitika karakterére vonatkozóan is az a legfontosabb tanulság a könyv szerint, hogy többféle módon lehet sikeresnek lenni. Az, hogy különböző gazdaságpolitikai, értékrendbeli megközelítések sikeresek legyenek, legfőképpen azon múlik, hogy milyen mértékben képes az adott ország politikai elitje ráérezni arra, hogy az adott közegben mi az, ami elfogadható, milyen mértékben képes párbeszédre azokkal a tömegekkel, csoportokkal, akik az adott ország meghatározó erejét képezik. Milyen mértékben képes az adott ország saját uralkodó történelmi, kulturális hagyományaihoz alkalmazkodni.

Végül, de nem utolsósorban a könyv kiemelkedően fontos részének tartom, hogy Lengyel László felhívja a figyelmet arra: ahhoz, hogy valamilyen szempontból egy ország sikeres legyen, empátiára, önkorlátozásra, párbeszédre, társadalmi és politikai békére van szükség. És annál inkább van szükség az empátiára, minél nehezebb körülmények között mozgunk.

Végezetül azoknak szeretném ajánlani ezt a könyvet, akik számára a vezérlő elv ugyanaz, mint Lengyel László számára: "Sohasem hazudni, nincs fölségesebb, isteni több valami, mint a megmondás, megírás bátorsága...". (Ady)