- Írónak tartod magad, történésznek, egyetemi tanárnak? - kérdem az idei könyvhéten tőle, amikor legújabb kötetét, az 1989-es magyar határnyitásról szólót dedikálja, és szinte rögtön jön a válasz, hogy nem. Az a több mint harminc esztendő, amit külföldi tudósítóként és szerkesztőként töltött el a nemzetközi tekintély felső polcain elhelyezkedő, német nyelvű svájci napilapnál, zsigereiben újságíróvá tette. Új könyvét máris többen úgy emlegetik, mint az oknyomozó újságírás alfáját és ómegáját.

Tehát újságíró. Illetve most volt utoljára az, amikor is az NZZ-nél éppen interregnum van a kelet-közép-európai tudósítói poszton, és a szerkesztőség megkérte, hogy a már nincs és még nincs svájci újságíró helyett írjon egy kolumnát a jelenlegi magyar helyzetről az SZDSZ elnökválasztó küldöttgyűlése ürügyén.

Azt mondja, nem szívesen tette, de ennyivel tartozik Magyarországnak is és a szerkesztőségének is.

Írását majd sűrűn fogják idézni a hazai lapok. Melyik-melyik politikai szimpátiáinak megfelelően.

Oplatka András viszont nem elkötelezett. Szinte szuggerálja a képet magáról, hogy konzervatívan liberális svájci úr. Őszes, gondosan ápolt haj, mindig öltöny, legtöbbször nyakkendő. Egyébként mániákus Erdély-járó. De amikor egy történelemtanár azzal lép a kávéházi asztalához, hogy sugárzó arccal beszéljen a Trianon- revízióról, elegánsan visszalép a bemutatkozó kézfogás után, és annyit mond: "Talán nem ez a legszerencsésebb módja a határok nélküli Európa kifejeződésének."

Hogy germanisztikából doktorált a zürichi egyetemen? Hogy fordított Mikszáthot Karinthyt és Jókait? Hogy a gondjaira bízott egyetemistákkal Thomas Mann, Richard Wagner és Friedrich Nietzsche egymás szellemi teljesítményéhez és a társadalmi alakulatokhoz, történetesen a Harmadik Birodalomhoz fűződő viszonyát vizsgálja és vizsgáltatja? Hogy könyvet írt németül és magyarul a hazai reformkor klasszikus alakjáról, a grófról, akit Széchenyi Istvánnak hívtak?

Azt mondja, mindennek bele kell férnie egy nagy napilapnál dolgozó munkatárs intellektuális tárházába. Ez ellen egy amerikai kolléga határozottan tiltakozik: nem kell beleférnie, azt mondja, a szakmát kell kiválóan művelni. De lehet-e kiválóan művelni anélkül, hogy az újságíró, amit lehet, tudjon múltról, történelemről, kultúráról?

A kultúra.

Ez az, ami meghatározza azt is, hogy hol tudna az ember élni. Oplatka azt mondja: ha nem is tudatosul, akkor is a kultúra határozza meg, hogy hol vagy abszolút otthon. Hogy kijelenthesd: én francia, svéd vagy éppen orosz vagyok.

Európában nagyon sok helyen élt és dolgozott, de két országban érzi magát teljesen otthon: Svájcban és Magyarországon. Vagy éppen fordítva: Magyarországon és Svájcban. Mert hiába az 1956-os, akkori szóval élve disszidálás óta eltelt idő, a kilencvenes években csak fölvitte a lába vagy a szíve abba a vízivárosi lakásba, ahol a gyerekkorát töltötte. Egy idős hölgy nyitott ajtót, és Oplatka belépett a régi lakásba. Otthon volt. Az eltűnt idő nyomában. "Mindkét országhoz nagyon erős kötelékek fűznek, mind kulturális, mind történelmi szempontból. Mindkét országgal abszolút szolidaritást vállalok."

És az emberekkel?

Vannak-e barátai? Azt mondja, igen: főleg Zürichben és Pesten.

A politikusok közt nincs barátja. Legújabb könyvéhez, az idei könyhétre megjelent Egy döntés története című kötetéhez hetvenöt interjút készített, többnyire olyan politikusokkal, akiket személyesen ismert a Neue Zürcher Zeitungnál töltött munkája okán. Hogy valamelyik is barátja lett volna? Nem. Mindegyiktől távolságot tartott. Nem is kicsit.

Ahogy tőlem is azt tart, pedig több mint tíz éve ülünk le egyazon kávéházi asztalhoz, ha éppen Budapesten tanít, ahol - a magyar nosztalgia vagy praktikus svájci határ-haszon elmélet okán - lakást bérel. Kávéházi varázs: ilyenkor mesélünk egymásnak olyan személyes dolgokat, amelyek csak barátokra tartoznak.

Így tudtam meg például, hogy a családot a magyar iparosítási hullám hozta Magyarországra, egyébként prágai származású a família. A nagyapa jóformán nem tudott magyarul, és annak a Karel Capeknek volt a barátja, aki delejes novellákkal kápráztatta el a világot. Mivel egy alkalommal a megszámlálhatatlan prágai sörözők valamelyikében összeveszett a nagyapával, egy történetben - Oplatka vége - többszörös gyilkosnak kiáltotta ki a név viselőjét.

A név később a mára már szinte nem létező magyar cukoriparral fonódott öszsze. Találmányok, újítások tömkelege a Sárváron született Oplatka András édesapjától, a későbbi Cukoripari Kutatóintézet igazgatójától, a zürichi egyetemen tanult mérnökembertől, aki az 1956-os forradalom bukása után mindkét fiát kalandos úton, többszöri próbálkozásra szöktette ki a határon, és Svájcba irányította.

- Nekem is két gyermekem van, és talán az a legnagyobb szerencséjük, hogy moszkvai tudósítói éveim alatt megtanulták a legfontosabbat az életről: jelesül, hogy a nyugati ember semmivel nem boldogabb attól, ha tökéletes anyagi jólét veszi körül. A gyerekeim megértették, hogy a boldogság nem egyenlő a jóléttel. Ma is egyszerűen élnek. Ha valamire, erre nagyon is büszke vagyok - mondja az Európát járó úr Svájcból, aki gondosan ügyel nemcsak makulátlan öltözetére, hanem a viselkedésére is. Már-már arisztokratikus modor.

Soha egy elragadtatott mondat, soha egy érzelemkitörés. Egyenlő távolságtartás politikában és magánéletben egyaránt. Valószínű örökre emlékezetébe vésődött, amikor egy hajdani finnországi szakmai úton egy szovjet újságíróval a magyar forradalomról folytatott kemény összeszólalkozás után azt mondta neki Eric Mettler, a Neue Zürcher Zeitung akkori főszerkesztő-helyettese: "Kérem, ön nem Magyarországot, hanem az újságot képviseli, amikor megszólal."