Ez azért is lepett meg, mert az angol tagozatos gimnázium, valamint öt, angol szakon eltöltött egyetemi év után meglehetős magabiztossággal néztem az amerikai kaland elé, nyelvtudásom felől nem voltak kétségeim.

A legtöbbet használt fordulatokat azonban hamar megtanultam: ha valaki megkérdezi, hogy vagyok (ami tényleg nem más, mint szimpla köszönés), csak annyit kell rávágni, hogy good, esetleg I'm good - vagyis jól. Ha valami nagyon jó, akkor az awesome, azaz félelmetes, de ebben az értelemben már nem is igen használják. Csakúgy, mint nálunk egy darabig az "így", az amerikai fiatalok közt hódít a like. Töltelékszóként egy mondaton belül is számtalanszor hallottam: I ate like this salad and then like went back and like asked for like a coke. (Megettem ezt a salátát, aztán visszamentem, és kértem egy kólát.)

Nehezebb volt, amikor kiderült, hogy hétköznapi dolgoknak egyszerűen nem az a nevük, mint addig hittem. Fogalmam sem volt, hogy az egyenként csomagolt csokiszeletek neve candy bar, vagy hogy ha odakint hideg van, akkor az chilly. Ha moziba akartam menni, elfelejthettem a jól ismert cinema szót, mert az épületre általában a theatre, azaz színház szót írják, de ha az esti programot beszéljük meg, akkor úgy mondjuk, we go to the movies. Ha vásárolni kell, akkor a pláza, vagyis a mall felé vesszük az irányt. Ám a női létből fakadó problémák itt nem állnak meg: nem gondoltam, hogy a magas sarkú cipőt egyszerűen a sarkaival azonosítják, és lehet azt mondani, I wear heels, vagy hogy a kisebb-nagyobb női táska neve purse, amit én addig pénztárcának hittem. A boltban a graphic tee felirat alatt nyomott mintás pólók feküdtek, a tank top viszont ujjatlan pólót jelent. A lapos balerinacipő neve is tulajdonságaiból ered, neve (nevük, angolul többes számban) flats, míg a tornacipő sneakers. A sportos összeállítás megnevezése is gondot okozott eleinte, a melegítőalsó ugyanis sweatpants, míg a minden esetben kapucnival ellátott felső a hoodie.

A legjobban mégis evéskor jöttem zavarba, mert ott olyan problémákkal találtam szembe magam, amelyekre esélyem sem lett volna itthon felkészülni - nehéz ugyanis úgy megnevezni valamit, hogy arról még csak nem is hallottam előtte. A bagel ma már ismert lehet, mert a lyukas közepű, kerek péksüteményt néhány budapesti kávézóban is lehet kapni. Arról azonban fogalmam sem volt, hogy az English muffin apró, zsömleszerű étel, ami reggelire, rántottával a legjobb, a cookie pedig - előzetes értesüléseimmel ellentétben - nem minden aprósüteményt, hanem csakis egyféle kicsi, lapos sütit jelent.

Gyorsan megtanultam azt is, hogy a grilled cheese szendvics sokféle sajttal, két kenyérszelet köz sütve, a tuna melt ugyanez tonhalsalátával, míg a chicken parm is hasonló műfaj, ám zsömlében, csirkével, marinaraszósszal és parmezán sajttal. A corn dog nevű, jégkrémpálcikára szúrt, kukoricás tésztában sütött virsli pedig vásári étel, amit mustárral kell enni. A legnagyobb (kultúr)sokk azonban talán akkor ért, amikor először - és utoljára - ittam a kólakülsejű, root beer nevű üdítőből, amelynek semmivel össze nem hasonlítható ízét érezve gyorsan megértettem, miért is nem terjedt még el Magyarországon. Azt azonban nem bánom, hogy legalább egyszer megkóstoltam, csakúgy, mint a candy apple nevű édességet, ami nem más, mint cukormázba mártott, szintén pálcikára szúrt egész alma.