Őszinte örömmel tölt el, hogy most, amikor megkezdődött a bőrnadrágos futballfieszta, a három héten át tartó őrület, és máris kiütötték a világbajnokot a halálcsoportnak elkeresztelt
C kvartettben (értsd: az Azzurrikat, sőt azzurrókat, hogy azért demonstráljuk az alsó tagozatos nyelvtani kompetenciát, legyűrte az Oranje, tulipánország narancssárga tizenegye a debütáláson, a rettegett madridi mesterlövész vitatott találata indította el azt a lavinát, amely aztán a nagy pofonhoz vezetett), persze aztán mégis lehet, hogy a Kárpátok braziljai kaparják ki a gesztenyét, mert mégis a gesztenye a játék sava-borsa, Céronaldó, a luzitán szobortestű, ápolt hajú nőkbálványa meg az Eb után elveheti szexéhes barátnőjét. Hozzám egyébként a káposztás knédli és az alsó erjesztésű lager sörök braziljai állnak legközelebb, de erről inkább Bohumil Hrabal és Rudolf Hrusínsky tehet, mint mondjuk Panenka vagy Nedved. Vagy a végvári csaták, a kétes minőségű arany ékszerek és irhabundák braziljai, mert amikor Hakan Balta szökteti Mehmet Auréliót, akkor én meg tudok halni a szépségben, különben is kíváncsi vagyok, melyik észak-európai ország vállalja először, hogy csakis honosított brazilokból és délszláv emigránsokból álló válogatottat indít, nyilvánvalóvá téve, hogy mennyi értelme van a huszonegyedik században a nemzeti alapú sportversenyeknek. (A megvalósításhoz a franciák vannak legközelebb, gyarmati alapon. De látunk mi még osztrák pingpongválogatottat az olimpián, csak hogy ne legyen olyan könnyen áttekinthető a helyzet.) De ahhoz mit szólnak, hogy Fodor Gábort választották meg Kóka Jánosnak? Vannak azért itt izgalmas dolgok, mi, nem csak mindig
a francia-román.