A közzétevő azzal vádolta Wangot, hogy elárulta Kínát, mert részt vett egy "szabad Tibetet" követelő diáktüntetésen. Wang később elmondta a Szabad Ázsia Rádiónak, hogy fenyegető e-maileket és hívásokat kapott, szüleinek pedig átmenetileg el kellett költözniük otthonról, mert a Kínában "dühös fiataloknak" nevezett ifjú nacionalisták betörték házuk ablakait és a falakra tacepaókat ragasztottak. A qingdaói iskola, amelynek Wang korábban büszkesége volt, közölte, hogy "kizárta" őt öregdiákjai sorából - nehogy náluk is betörjenek valamit. Az "emberhúskeresés", ahogy a kurucinfós adatterjesztés eme "offline" alkalmazását Kínában nevezik, átlépte a verbális és a fizikai erőszak közötti határt. Akárcsak Budapesten.

A két ország mérete, politikai rendszere, nemzetközi súlya közötti különbségeket tekintetbe véve a kínai és a magyar nacionalizmus hasonlósága figyelemreméltó. Mindkettő a történelem ártatlan áldozatának tünteti föl saját nemzetét, amely csak az ellenséges hatalmak mostanáig tartó összeesküvése miatt nem nyerhette vissza dicsőséges hajdani helyét a világban. (A versailles-i békeszerződéseknek, amelyek következtében mindkét országot területi veszteség érte, Kínában is és Magyarországon is szimbolikus jelentőségük van a történelmi megaláztatás narratíváiban.) Aki ezzel nem ért egyet, maga is áruló, nem lehet igaz kínai (magyar), és - bármily sajnálatos az erőszak -, nem csodálkozhat, ha egy magát türtőztetni nem tudó hazafi esetleg megtámadja. A magyar (a kínai) ugyanis békés nép, soha nem bántott senkit, de az ő türelme is véget ér egyszer, és akkor jaj lesz az árulóknak! (Kínában ugyan az árulókat nem illetik faji bélyeggel, de tévedés ne essék: a magyar nacionalisták logikája szerint sem elsődlegesen a zsidók az árulók, hanem az árulóknak kell nyilvánvalóan zsidóknak, vagy olyasféléknek lenniük, hiszen magyarok nem lehetnek.) A "dühös fiatalok" közül sokan a globalizáció és a piacgazdaság haszonélvezői, egyetemet végzett, multinacionális cégeknél dolgozó emberek, akiket nem kis részben a közösségi élmény, a most már valamilyen mértékben Kínában is szerveződő tüntetések, de legfőképpen az internet hoz össze.

Különbségek is vannak persze. A nemzetet ugyan a kínai nacionalisták is területfelettiként fogják föl (akinek a felmenői kínaiak, az kínai, mindegy, milyen állampolgárságú és hol él), de ennek a vérségi fölfogásnak (egyelőre) nincs faji színezete, vagyis a tibeti is, a muzulmán is a kínai "faj" része. (Bár mostanában kezd megjelenni az olyasfajta ismerős érvelés is, hogy kár költeni azokat a milliárdokat Tibet fejlesztésére, ha egyszer a tibetiek nemcsak lusták, de még hálátlanok is.) És hát Kína pártállam, az ottani kormány tehát sokkal szűkebbre szabhatja a nacionalisták mozgásterét. Ha jól jön a népszerűségének, kijelentheti, hogy a francia tulajdonú Carrefour hipermarketlánc elleni bojkott "jogszerű és érthető" reakció az olimpiai láng elleni párizsi támadásokra, de ha a Carrefourok előtt tüntetők már megingathatják a befektetők és a NOB bizalmát, hazaküldheti vagy letartóztathatja őket.

És mégis: bár 1989 Magyarországon a pártállam összeomlását, Kínában pedig a megerősödését hozta, mindkét nacionalizmus az állam közreműködésével kapott lábra a kilencvenes években, vált később domináns közbeszéddé, és kezd átcsapni mostanában erőszakba. A június 4-i Tiananmen téri vérengzés után a Kínai Kommunista Párt azzal igyekezett helyreállítani legitimációját - egyszersmind gatyába rázni az elkanászodott értelmiséget -, hogy bevezette a "hazafias oktatást" az iskolákban és a "hazafias" könyvek, műsorok támogatását az irodalomban, a tévében, a filmgyártásban. Magyarországon éppen az ellenkezője történt: az első szabadon választott kormány, majd különböző politikai színezetű utódai a "nemzeti érzés" hangsúlyozásával éppen a pártállam örökségével szemben kívánták magukat legitimálni. Mindkét kezdeményezésben jelentős szerepet játszott a határon túli "nemzetrészek" felértékelődése, beemelésük a szimbolikus "nemzetpolitikába". Magyarországon ugyan nincs "hazafias oktatás", de másfajta állampolgárságra nevelés hiányában jelentős teret kapnak az iskolákban a nacionalista eszmék. A történelemórákon dominál az "áldozattörténet", a falakon a "Kárpát-medence" térképei uralkodnak.

Magyarország (már és még) jogállam, Kína (még) nem az. A nacionalizmus megerősítésében, illetve lecsillapításában itt is, ott is elsősorban a politikáé és az oktatásé, nem a jogalkotásé vagy a rendészeté a felelősség.