Azután Gyurcsány Ferenc miniszterelnök (MSZP) foglalt állást óvatosan a munkavégzéshez kötött, "munkára ösztönző" segélyezés mellett, avval a fönntartással, hogy ez nem irányulhat a romák ellen (márpedig a romák ellen is fog irányulni magától értetődően, ez a gondolat népszerűségének is az egyik titka, Gyurcsány szocialista pártelnök kijelentése ezért a legjobb esetben képmutató), ugyanígy nyilatkozott Kiss Péter kancelláriaminiszter (MSZP), a Baloldali Tömörülés (!) elnöke is.

Bár az említett szereplők jó része szocialista párti, a kezdeményezést nagy hévvel támogatja a jobboldali és szélsőjobboldali sajtó, "visszhangos" és szörnyűséges ódát írt róla e hasábokon Csányi Vilmos akadémikus. (Erre Révész Sándor, a Népszabadság rovatvezetője válaszolt: eddig ez az egyetlen bírálat, a hivatalos "baloldal", sőt a bimbózó "szélsőbaloldal" is hallgat. Meg kell említenem, hogy a "munkateszt" és más, állítólag munkára kényszerítő, valójában azonban csak a segélytől megfosztó kormányzati technikák ellen már korábban ugyanitt fölszólamlott - időrendben - e sorok írója, Ferge Zsuzsa és Krémer Balázs.) A kissé szociáldarwinista ódát a jobboldal melegen üdvözölte; sok szerzőn nem csodálkozom, tőlük megszokhattuk már; de a Magyar Nemzet közölte Németh György - akinek a kitűnő írásaiból sokszor okultam - rémületes, hideglelős, hátborzongató, emberellenes cikkét; ha ez a ragály ilyen kiváló elméket is megfertőz, akkor csakugyan nagy baj van.

Hadd foglaljuk össze a tényállást a kétségtelen illetékes, a szélsőjobboldali Magyar Hírlap ércbe öntött szavaival: "...A monoki képviselő-testület május 21-én úgy döntött: nem folyósítja tovább a gyermekvédelmi támogatást azoknak a szülőknek, akik nem járatják óvodába, illetve iskolába gyerekeiket. A helyi képviselők arról is határoztak, hogy megvonják a szociális segélyt azoktól, akik nem végzik el a fölajánlott közmunkát. [...] A [Szerencs környéki] polgármesterek kemény hangú levelükben fölhívják a figyelmet [arra], hogy a jelenlegi családtámogatási rendszer fölgyorsította és gerjeszti az alacsonyan szocializálódott [???] tömegek [?] népességnövekedését, megélhetési formává fejlesztette [?!] a gyermekszülést, maffiaszerű [?] bűnözéssé a szociálpolitikai csalást [?]. A szociális segély kapcsán megjegyzik: sok család esetében ennek [!] összege és a minimálbér között nincs különbség, ami így a munka kerülésére ösztönöz [!]. Több generáció nőtt és nő föl úgy, hogy azt látja: nem kell dolgozni, nem kell iskolába járni, mégis megél a család - írják. [...] Monok polgármestere, Szepessy Zsolt elmondta: jelentős társadalmi tiltakozás generálta [!] a változtatást, ugyanis a tisztességesen dolgozó, de alacsony jövedelmű embereknek elfogyott a türelmük [?], miután hosszú ideje tapasztalják, hogy bizonyos réteg [???] kivonva magát [!] a munka alól, a könnyen jött [!] segélyre rendezi be életét. ťA dolgozó emberek védelme [?] és a munka becsületének visszaállítása a célunk ezekkel az intézkedésekkel, hiszen egy [eine] társadalom nem működhet megfelelően, ha aktív [!], egészséges tagjai megtagadják [!] a munkátŤ - mondta a polgármester. Az ezernyolcszáz lelkes Monok lakosságának tíz százaléka él évek óta segélyekből, és közülük jó néhányan nem azért nem dolgoznak, mert nem lenne rá lehetőségük, [hanem] ...azért..., mert tudatosan kerülik a munkát, nem fűlik rá [helyesen: hozzá] a foguk. Őket fogja érinteni az intézkedés, s a rendelet értelmében saját falujuk javát szolgáló közmunkán vehetnek részt."

Azt az apróságot a szélsőjobboldali Magyar Hírlap nem említi, hogy a községi rendelet súlyosan törvénysértő. A települési önkormányzat a szociális segélyt csak kézbesíti, a jogszabály által megállapított segélyezési föltételeket, kritériumokat nem módosíthatja. A törvény betartásához a tizennyolc polgármesternek nem fűlik a foga. A jogszabály abban különbözik a közönséges, pl. a söntéspultnál megfogalmazott honpolgári véleménytől, hogy következményei nem tetszőlegesek: a honpolgárok nem - és a helyi hatóságok különösen nem - mérlegelhetik, hogy betartsák-e vagy se. Mindenképpen be kell tartaniuk, punktum.

Ráadásul: nem illik hatósági személyeknek, fölesküdött tisztségviselőknek, a magyar állam hivatalos képviselőinek petícióban kérniük olyan törvényhelyek megváltoztatását, amelyeket - ha nem tévedek, bűncselekmény árán - éppen (tudatosan, előre megfontolt szándékkal, nyíltan és nyilvánosan, mi több: kihívóan) megszegtek vagy megszegni készülnek.

Természetesen az is számít, hogy valaki milyen szándékkal sérti meg a hatályos jogot. Magam is alacsony véleménnyel vagyok a kizsákmányoló osztálytársadalom beépített igazságtalanságait kodifikáló jogrendszer számos elnyomó és méltánytalan aspektusáról, ez azonban puszta vélekedés, és nem mentesítene a jogkövetkezményektől, ha netán polgári engedetlenséget gyakorolnék (s ugyanakkor nem volnék fideszes képviselő). A szándék megítélése azonban erkölcsileg befolyásolhatja azt, hogy miként vélekedünk a jogsértésről.

A természetjogi fölfogás - amely számos nagy társadalmi változás legitimációjához járult hozzá a múltban - , habár a jogkövetkezmények alól persze nem menthette föl a zendülőket, megbecsülte azoknak a virtusát, akik a törvény szelleméből kiindulva, az igazságosság érdekében nem tartották be a törvény betűjét. A polgári engedetlenséget is akkor becsüljük (habár elviseljük miatta az esetleges joghátrányokat), ha célja az igazságosság, a szabadság, az emberi lehetőségek tágítása, a kultúra védelme.

Ha valaki - kockára téve megélhetését, testi épségét, fizikai mozgásszabadságát - önzetlenül tesz lázadó (tehát büntethető) gesztusokat szenvedők érdekében, akik maguk nem képesek tiltakozásra, megemeljük előtte a kalapunkat. (És küldünk neki csomagot a fogházba.)

De annak a jogsértését, akinek a fölfogása a véres tépőfogú prérifarkas "humanizmusára" emlékeztet, nem értékeljük sokra. S így már nem jogi kérdésről van szó immár, hanem morális - vagy ami ugyanaz: politikai - problémáról.

A monoki polgármester és Szerencs környéki (újabban sárospataki, sátoraljaújhelyi, Heves megyei) tettestársai, illetve politikai és sajtóbeli védelmezőik arra az igazolhatatlan - sőt: nyilvánvalóan hazug - állításra támaszkodnak, amely szerint a szociális segély kedvezményzettjei nem azért nem dolgoznak, mert nincs munka (pedig hát a magyarországi foglalkoztatási adatok nyilvánosak és közismertek), hanem azért, mert lusta ingyenélők. Ennek az állításnak ellentmond az a közismert tény, hogy gazdasági konjunktúra idején a munkanélküliek munkába állnak, a munkanélküliek zöme korábban dolgozott - és többségük nyilván most is dolgoznék, ha dolgozhatnék. A szociális segély - és a szegények - ellenségei azt is mondják, hogy a minimális bérhez közeli segélyösszeg nem "ösztönzi a munkába állást". Itt bújik ki a szög a zsákból. Mit akarnak ezek a körök? Természetesen azt, hogy rá lehessen kényszeríteni a honpolgárokat arra, hogy éhbérért végezzenek kellemetlen, fárasztó és megalázó munkát - semmi kétség: a közmunka önmagában megalázó, különösen falun, ahol mindenki ismer mindenkit - lehetőleg a minimális bér szintjén alul, továbbá: hogy azt, aki a teljesíthetetlen, abszurd föltételeknek nem tesz eleget, azt a segély megvonása révén teljesen ki lehessen taszítani a társadalomból. (Hozzá kell ehhez tenni, hogy nálunk az órabér átlaga 8 euró [!], az európai átlag 23 euró [!], a lusta ingyenélőnek gyalázott magyarországi dolgozók keményen robotolnak nagyon kevés pénzért - ezek azok a "bérterhek", amelyek ellen a multinacionális és a magyar nemzeti tőke egyaránt halálhörgéseket hallatva tiltakozik. A munkára kényszerítés nem a jólét, hanem a nélkülözés és a kimerültség világába űzi a segélyezetteket még a legjobb esetben - átképzés, szakképesítés és földrajzilag elérhető munkahely esetében - is. A szegények vonakodása nem irracionális.)

Ha a szegények ellenségei, akik - mivel köztudomásúlag nincs elég munkahely, különösen vidéken - ki akarják rekeszteni a népjóléti rendszerből a szerencsétleneket és boldogtalanokat, elérik céljukat és megvonják a segélyeket esetleg százezrektől, vagy elérik a segélyek összegének használhatatlanná csökkentését, kénytelenek lesznek bővíteni két másik szociális rendszert. Az egyik bővítendő rendszer a büntetés-végrehajtás. A másik: a temető.

Erre a megoldásra másutt már régen rájöttek. Az Egyesült Államokban kétmillió ember ül börtönben. Brazíliában rendőrökből és őrző-védőkből alakult halálbrigádok a helyi vezető körök megbízásából módszeresen (géppisztollyal) irtják az utcagyerekeket. A szegények ellenségeinek - ha következetesek - javasolniuk kellene munkatáborok fölállítását.

Az antiszociális petíció szerzői azt is javasolják, hogy három gyerek legyen a plafon, azon fölül ne folyósítsanak a gyerekek után járó különféle szociális ellátásokat, különösen "az alacsonyan szocializált" (?!) néprétegek esetében: ez föltehetőleg a romákat jelenti. Föltéve, de meg nem engedve, hogy valaki azért szül gyereket, hogy némi kevéske pénzt kapjon az államtól: ez nem részvétet, együttérzést indokolna? Nem jótékony beavatkozásra, segítségnyújtásra kellene hogy indítsa a hatalommal és költségvetési pénzzel rendelkező hivatalos személyeket? Tölthetett-e pár esztendőt kelet-európai faluban az a személy, aki nem tudja, hogy a szegényeknek mindig több gyerekük van? Lehetséges, hogy valaki - különösen falusi ember - ne tudná, hogy kenyéren, rántott levesen, s csak ritkán szalonnán élő paraszt dédapáinknak és dédanyáinknak olykor tucatnyi gyerekük volt? Potyaleső ingyenélők voltak munkában megszakadó, szíjas, szikár őseink? Anyagias cemendék az ükanyáink?

A régi falu szokásai már csak az alvégen élnek - meg a cigánytelepen. Az éhező-fázó, régi, azaz kapitalizmus előtti paraszti társadalom szolidáris volt (ha embertelenül kemény is embertelenül kemény körülmények között), egyenlően osztotta szét a nyomorúságot, s mivel semmije se volt, hát nem is nagyon tervezett, bízott istenben, hitt és remélt. (A kapitalizmus hatására fejlődött ki később az egyke, amely a népi képzeletvilágban még ma is a modernség, racionalitás, tervezés, fölnőttség képzettársításaival konnotált; a magyar társadalomba mélyen beivódott a gyermekáldással szembeni "egykés", "ridegparaszti" ellenszenv, amely most is testet ölt a népes, ám szegény családokkal szembeni - megdöbbentő - vendettában.)

Amikor az önző kegyetlenség ma lecsap a falusi szegénységre, a magyar nép múltját is üti vele.

De térjünk vissza a munka kérdésére.

A huszonegyedik század elejének műszaki és gazdasági állapota szükségtelenné teszi a szükséges és eladható áruk termelésében az aktív korú összlakosság munkavégzését. Itt nem csupán a ciklikus válságok okozta munkanélküliségről van szó, hanem mély és strukturális munkanélküliségről. A globalizált nemzetközi gazdaság bizonyos iparágakat és mezőgazdasági művelési ágakat mindössze néhány országban összpontosíthat anélkül, hogy ez - a teljesen liberalizált világpiac körülményei között - a fogyasztói piacok ellátását bárhol akadályozná, ahol fizetőképes kereslet mutatkozik. Az alacsony bérű iparosodott országokban (Távol-Keleten, Dél-Ázsiában stb.) nő a foglalkoztatottak száma, a volt centrumországokban és a volt félperiférián csökken, a - pillanatnyilag még leggazdagabb - nyugat-európai és észak-amerikai országokban a lakosság lélekszámban csökken és rohamosan öregszik. (Fekete-Afrika egyszerűen kiesik a világgazdaságból, lakói pedig az életből.) Ez számos "improduktív" kiadásra szorítaná az európai tőkés államokat, ahol (mint bizonyos mértékig Kelet-Európában is) a nép hozzászokott a szerény, de a puszta fizikai túlélésen fölüli javakat, szolgáltatásokat, kultúrát biztosító életszínvonalhoz. Ezeknek a kiadásoknak a "szinten tartása" vagy bővítése ma már nem volna lehetséges másként, mint a globális tőke drasztikus megadóztatásával vagy uzsorakamatokkal terhelt hitelfölvétellel. Ennek a teljesítésére az Európában működő globális tőke se nem képes, se nem hajlandó. Következésképpen az állami kiadásokat csökkenteni "kell".

Az a döntő politikai kérdés tehát minden polgári kormány (és polgári ellenzék) számára, hogy miként lehet az életszínvonal csökkentését, az életminőség, a szociális biztonság, a kultúra, a természeti és épített környezet tönkretételét elfogadtatni a néppel.

A módszerek évezredesek.

Mint mindig, az a probléma, hogy miként lehet a szükségképpen kisebbségben lévő birtokos osztályok és politikai "kíséretük" álláspontját elfogadtatni az ellenérdekű többséggel. (Ezt nevezik a "közjó"-nak.) A szociális katasztrófát legitimáló hivatalos ideológia (a nyíltan vagy rejtetten neokonzervatív "pensée unique") - széttekintve a harcmezőn - azt látja, hogy az érintettek két fő csoportra oszlanak.

Az egyik csoport a minimális béren fölül javadalmazott termelők vagy dolgozók csoportja. Ezt a csoportot - amely egyre inkább elszigetelt kisebbség Európában, különösen, ha csak az értéket/értéktöbbletet előállító termelőket értjük ide, az "improduktív" (pl. hivatali) "munkaviszonyban" állókat nem - a "normalitás" kitüntető jegyeivel látják el. A termelők e "normalitásban" osztoznak a tőkésekkel, hiszen úgy tüntetik föl, hogy munkások és tőkések együtt "állítanak elő" értéket. Így ideológiailag az ún. "normális viszonyok között élő", "konszolidált" személyek és csoportok között eltüntetik (persze csak politikailag és ideológiailag) a kizsákmányolás tényét. A "munkaadók" és "munkavállalók" átlátszóan manipulatív, hazug terminusaival egységesítik (ideológiailag) az osztályharc hagyományos formáiban egykor egymás ellen harcolt feleket. (Az osztálykonfliktus persze soha nem múlik el a tőkés rendszerből, de ha a proletariátus vesztésre áll, visszavonul vagy hallgat, esetleg politikailag átáll saját ellenségének az oldalára, akkor azt lehet füllenteni, hogy az ellentét valamiképpen föloldódott vagy eltűnt.)

A másik csoport azoké, akik - különféle okokból - kiszorultak az érték/csereérték, értéktöbblet/profit termeléséből és elsajátításából. Az uralkodó osztályok legitimációs ideológiája számára kulcskérdés, hogy ennek a másik, alárendelt (szubaltern) csoportnak a közös gazdasági, szociális, kulturális és politikai vonásait eltüntessék, és az eltérő karakterjegyeket hangsúlyozzák.

Tamás Gáspár Miklós: Értő fülek. A cikk 2. része itt olvasható>>>>>