Nem nagyon értem, miért lepődök meg, hogy jó a Siegfried, hogy ennyire jó, de lehet, hogy ezen már nem lehet segíteni: nehéz hinni a szemünknek, fülünknek, emlékeinknek. Egy éve vártuk, hogy folytatódik a Fischer Ádám vezényelte, Rádiózenekar játszotta A niebelung gyűrűje, és egy évbe bele lehet óvatosódni: hátha mégsem. Hátha nem is volt annyira jó. Hátha elromlik. Hátha túlterhelődik a pódium, hiszen van karmester, zenekar, énekesek, nélkülük nehéz is lenne, de van még tánckar, néma szereplők, díszlet, egy-egy kellék, videó, tükör, fények, néha egy hangszerest is a színpadra küldenek, és a fejek fölött két nyelven vetítik a szöveget. Honnét fogjuk tudni a ránk zúduló áradatból, hogy mi a fontos és mi a mellékes, ki az úr és ki a szolga?

Aztán elkezdődik az előadás, és minden olyan természetes és egyszerű, hogy már nem is érti az ember, miért aggódott. Wagner az úr és mindenki más szolga, pontosabban Wagner is szolga, saját művének szolgája, szóval nincs más, csak a Siegfried, az, amiért jöttünk. Az ember úgy izgul, mintha egy skandináv krimit olvasna, hiába tudja, mégis átéli a fordulatokat, felkiabálna, mint a gyerekek a bábszínházban, vigyázz, Siegfried, szerencsére nem kell, mert Siegfriedre vigyáz a teremtője. Átéljük a hosszúra szétbontott pillanatot, ahogy Siegfried és Brünnhilde egymásra néz, és ez a nézés negyven perc, és megtörténik az, amit soha nem gondoltam volna: tényleg egy pillanat a negyven perc, szétbontódik és összecsomagolódik, az emléke egyetlen pillantás. Átéljük a mű boldogságát, a befogadás boldogságát, de talán ez is túl nagy szó, a jelenlét boldogságát éljük, annak az örömét, hogy ott vagyunk, ahol a Siegfriedet játsszák.

Ez persze nem jelent kábulatot. Már azért sem, mert nem kábán játsszák, nagyon értelmes a színrevitel, értelmes és alázatos. Talán azért tud ilyen lenni, mert nem egy ember küszködik Wagnerrel, és nem az ő véleményét kell elfogadnunk, megértenünk, hanem teljes a csapatmunka, a végén körülbelül annyian jönnek meghajolni a színrevitelért, ahányan énekeltek, és nem lehet megmondani, ki a főmeghajló, ki rendez, ki videózik, ki táncoltat és ki varr ruhát. Ennyien pedig csak akkor tudnak harmonikusan együtt dolgozni, ha a művet figyelik, azt mutatják meg. Néha ez meglepő eredménnyel jár, például azzal, hogy kénytelenek vagyunk nevetgélni egy Wagner-opera második felvonásában, mert a sípot faragó, zenével a madárral beszélgetni vágyó Siegfried burleszkjelenetet teremt, az énekes az oboista vállára teszi a kezét, na fújjad, édes sípom, az nyekeregteti a hangszert, Siegfried erre kezet fog vele, és kiküldi a pódiumról. Jöjjön akkor a saját hangszer, a kürt, és jön, diadalmasan (szépen is játszik a Rádiózenekar névtelenségben tartott hangszerese), felébred tőle a sárkány a barlangjában.

A műhöz való szoros hűség egyáltalán nem jelent fantáziátlanságot, nem jelenti a meglepetések elmaradását, a második felvonás például minden színházról alkotott elképzelésünk ellenére azzal kezdődik, hogy összemegy a függöny, de nincs olyan pillanat, amikor az ötlet vagy a meglepetés olyan erős lenne, hogy önmagára terelné a figyelmet a műről. Ahogy az énekesek is, akármilyen szenzációsan teljesítenek, szerepként vannak jelen.

Ez utóbbi azért bonyodalmas, tekintve, hogy operáról van szó, ahol az előadói személyesség erőteljesebb a legindividualistább prózai színháznál is, de állandóan érezzük a szereplők és szerepek együttállását. Elsősorban persze Christian Franznál, ahol az ember Siegfried erejét, vehemenciáját, ellentmondást nem tűrő, elsöprő mivoltát figyeli, és közben a tenor hangjának erejét, természettől adott terhelhetőségét, fáradhatatlanságát éli át. A másik nagy ember a vándort, vagyis Wotant éneklő Alan Titus, hatalmas, szép színű, öblös bariton, hatalmas, frakkos test, megtelik tőlük és velük a MüPa. De nem kell feltétlenül nagyban gondolkodni, Gál Gabitól is megtelik a terem, pedig ő csak az erdei madár, itt van, aztán ott, pódiumon, erkélyen, csicsereg, és mi értjük a szavát.

Ha ma az előadásra gondolok, nem valamelyik jelenet jut először az eszembe, hanem a meghajlások. Ahogy négy énekes, Franz, Titus, az Alberichet éneklő Hartmut Welker és a Mimébe az operett világát, valami Rátonyi Róbert-szerű lábtempóval, éles, könnyedén komikus, de mégis Wagner-operai minőségű hanggal odavarázsoló Michael Roider hajlong. Fülig ér a szájuk, egymás vállát lapogatják, biztatják, menj, hajolj meg, és érzik, hogy jók, és éppúgy örülnek a másik hangjának, mint a magukénak. A végére ehhez csatlakoznak a többiek, színpadra vivők és színpadon állók, meg Fischer Ádám, akinek a mozdulataiból megint csak ez a sallangmentes, lényegre törő és nagyon természetes zenélés következik, és derűsek, sikeresek, boldogok, mi tapsolunk, aztán ők tapsolnak, egymást és a Rádiózenekart, és mind egyek vagyunk, mind ugyanazt éltük át, a Siegfriedet.