Egy számukra kényelmes korszak érhet ezzel véget; hiszen a rendszerváltások óta egyvalamiben még mindig biztosak lehettek az említettek: történjék bármi is, a magyar szavazatokat hiánytalanul ők söprik majd be a választásokon. Sőt, ezenfelül még arra is számíthattak, hogy az adott magyar közösségek szorgalmasabbak lesznek majd a többségi nemzet választópolgárainál, így aztán magasabb arányú szavazattömeg jut majd pártjaiknak, mint ami az etnikai arányokból következnék. Ez a számítás azonban legutóbb sem a Vajdaságban, sem Erdélyben nem jött be - az etnikai szavazás automatizmusa megbukott.

Az erre adott politikusi magyarázatok szánalmasak és szédelgők. Délvidéken Pásztor István például Tadicsék "megfélemlítő propagandájában" látja a kudarc okát, Erdélyben pedig Tőkés László a "kommunizmus visszahúzó örökségét" emlegeti. Ha ezt komolyan gondolják is, nyilvánvalóan fantomokkal hadakoznak az illetők, ahelyett, hogy szembenéznének bizonyos tényekkel.

Ilyen tény például, hogy a kisebbségi magyar pártok (szinte nincs kivétel) egyre kevésbé szerethetőek választóbázisuk szemében. Mára belezsírosodtak hatalmi pozícióikba, mindinkább lekötni látszanak őket a személyi, üzleti játszmák. Márpedig ez az adott szűk közösségekben nem marad észrevétlen, és választóik úgy érzékelik: politikai osztályuk elidegenedett tőlük. Ráadásul a pártok romlási folyamata még gyorsul is az anyaországból érkező megosztó pártpolitikai késztetések (és a nehezen követhető pénzek) hatására.

Ez önmagában is elegendő ok a tömeges szavazói közönyre. A masszív átszavazásokra viszont nem ad teljes magyarázatot. Ez utóbbihoz a Vajdaságban és Erdélyben kellett még az is, hogy a magyar pártok politikai kínálatukban megrekedtek az etnikai szinten és az autonómiakövetelésnél. Márpedig ezek nyilván csak akkor lehetnek minden más szempontot felülíró imperatívuszok, ha a többségi nyomás a kisebbségi megmaradást veszélyezteti. Amennyiben viszont nem ez a helyzet, egyéb értékek is óhatatlanul előtérbe nyomulnak; ezek mind nagyobb vonzerőre tesznek szert a korábban légszomjjal küzdő csoportok körében. Mindenekelőtt az európaiság eszméje és a vele járó jobb élet iránti vágy. Márpedig Románia meglódulását ma főleg Traian Basescu elnökhöz kötik az emberek, így az ottani magyarok is. Érthető hát, ha a magyarlakta területeken népszerűvé váltak az európai értékeket megtestesítő román pártok és politikusok - olyannyira, hogy sokan már hajlandók szavazni is rájuk. A Vajdaságban viszont az ottani magyar párttól sok magyar voksot elnyerő Tadics játszik hasonló szerepet, aki kvázi európai perspektívát ígér az országnak, ami egyértelműen vonzó az ottani magyarok számára is. Ezért megmagyarázhatatlan, hogy olyan körülmények között, amikor a vajdaságiak minden idegszálukkal arra figyeltek a szavazás előtt, hogy országuk a Balkán vagy Európa felé mozdul-e, politikusaik (Orbán Viktorral megerősítve) kevéssé életszagú autonómiakoncepciókon bíbelődtek. Az vesse a választókra az első követ, aki ilyen helyzetben nem azt tette volna a helyükben, amit ők: az európai perspektívát momentán fontosabbnak ítélték
a maguk szempontjából.