A szenvedélyes hangnem nyilván annak tudható be, hogy a vita nem csak Kubáról, hanem általában a "létező szocializmus" és benne a magyar baloldal állampárti múltjának megítéléséről is szól. Eközben az Egyesült Államok budapesti nagykövete meglehetősen egyoldalú cikkben szólt a "kubai néppel való szolidaritásról" (April H. Foley: Szolidaritás a kubai néppel, május 21.)

A magyar közvélemény igazában sohasem értette meg a kubai kísérlet jelentőségét, azt a lenyűgöző hatást, amit a "szakállas forradalmárok" gyakoroltak mind Nyugat-Európára, mind az úgynevezett fejlődő világra. Aminek szerves része Che Guevara kultusza, közel sem csak a kommunisták részéről. II. János Pál emlékezetes szavai szerint Che "Isten trónjánál kapott helyet, az Úr dolga ítélkezni érdemeiről. Meg vagyok győződve arról, hogy a szegényeket akarta szolgálni". E szavakban ugyan van némi teológiai ügyeskedés, hiszen az egyház tanítása szerint mindannyiunkról "az Úr dolga ítélkezni", de mindenesetre a jóindulat és a rokonszenv sugárzik belőle. Ezért is bizarr, ahogy a hazai jobboldali sajtó a sztálinizmus rémtetteivel és az ÁVH-val próbálja meg összemosni a kubai forradalmat. Amely valójában nemzeti forradalom volt az országra kényszerített amerikai gengsztervilág, a prostitució, a korrupció és a mérhetetlen szegénység ellen. A forradalom utáni megtorlások súlyosak voltak, ám azt sem szabad elfelejteni, hogy egy többéves polgárháborút követtek, amelyben a korábbi diktatúra képviselői is rendkívül kegyetlenül viselkedtek. De a kubai forradalomhoz a maga idejében a Kádár-rendszer is igen tartózkodóan viszonyult. Kádár Jánosnak minden oka megvolt arra, hogy idegenkedjen a nemzeti függetlenségért küzdő "szakállas forradalmároktól", akik amúgy külsőre jobban hasonlítottak a magyar 1956 hőseihez, mintsem a "kompromisszumok robotosaihoz".

A nyugat-európai közvélemény ugyanakkor alapvetően rokonszenvvel fogadta Fidel Castro és társai kísérletét. Ebbe belejátszott a baloldali nosztalgia, a latin mentalitás iránti eredendő rokonszenv és nem utolsósorban egyfajta disztingvált Amerika-ellenesség. Amerika túlságosan nagydarab barát ahhoz, hogy az ember (a szövetségesi hűség kötelességszerű teljesítése közben) ne örülne annak, ha valami csintalan kölyök látványosan beleszúr a fenekébe. Az írástudatlanság szinte teljes felszámolása és a népegészségügyi mutatók látványos javulása sokáig elfedte a rendszer antidemokratizmusát. A harmadik világból nézve pedig mindez egyenesen csodának látszott. A hatvanas-hetvenes években nemigen akadt fejlődő ország, amely demokratikus formák között hasonlóan gyors és látványos áttörést ért volna el az oktatásban és az egészségügyben.

Idővel azonban minden megváltozott. Ázsiában és részben Latin-Amerikában is egyre több az olyan ország, amely piaci úton és demokratikus körülmények között a kubainál lényegesebb magasabb életszínvonalat teremtett széles tömegeknek. Latin-Amerika ráadásul arra is példa, hogy a szocialista baloldal demokratikus úton, választások révén is megszerezheti magának a hatalmat. A Castro-féle vezetés hatalomvágyán túl nincs értelmes magyarázat arra, hogy a kubai nép miért ne érdemelné meg a szabad választás lehetőségét. Ha más forgatókönyvekkel is, de az Egyesült Államok és az Európai Unió célja nem ellentétes, mindkettő egy demokratikus Kuba megszületésében érdekelt.

Ezen belül azonban különböző stratégiák lehetségesek. Történelmi okokból szerencsétlen lenne, ha a felszabadulás külföldről és különösen a floridai partok felől érkezne. A kubai nemzet huszadik századi történelme lényegében azonos az amerikai uralom elleni védekezéssel. Az ötven éve elkobzott tulajdonnak az eredeti tulajdonos részére történő visszaszolgáltatása is komoly ellenállásba ütközne. Fidel okosabb volt a kelet-európai kommunistáknál, nem államosította a lakásokat, hanem ingyen és bérmentve a benne lakó kisembereknek adta. Ezek számára tragédia lenne, ha otthonuk az Amerikában élő örökösök tulajdonába kerülne. A szállodák reprivatizálása a turizmusra épülő nemzetgazdaságot tenné tönkre, s a kaszinók, kuplerájok, gengsztertanyák újranyitása sem elengedhetetlen feltétele a demokráciának.

S merjük kimondani: a kubai forradalomnak vannak maradandó vívmányai. A kubai oktatási rendszer az egyik legmagasabb szintű Latin-Amerikában, a gyermekgyógyászat kiváló színvonala miatt pedig a csecsemőhalandósági mutatók jobbak, mint magában az Egyesült Államokban (Kubában 0,7, az Egyesült Államokban 0,8 ezrelék). Az oktatás és az egészségügy privatizálása kilátástalanná tenné az alacsony jövedelemből élő milliók életét.

A szerencsés tehát az lenne, ha a demokratikus átalakulás belülről jönne, fokozatosan menne végbe és megőrizné a kubai szocializmus pozitív vonásait, alapvetően az egészségügyi és az oktatási rendszert. Kevés ország van a világon, amelynek égetőbb szüksége lenne egy valódi szociáldemokrata fordulatra. Világunkban a dolgok persze ritkán alakulnak a lehető legszerencsésebb módon. Félő, hogy a floridai kubai emigrációt a bosszúvágy, a reváns, és nem a szociális igazságosság elve vezérli. Az ő agreszszív fellépésük esetén a kommunista rendszer tartalékai is fenyegetőek lehetnek, hiszen több millió ember vesztene a hatalomátvételükkel. Európa és benne Magyarország ezért abban érdekelt, hogy a rendszer belülről, a jelenlegi vezetés fiatalabb tagjait is integrálva alakuljon át demokráciává. A demokratikus szocializmus hívei számára pedig különösen fontos Kuba jövője, hiszen a szocialista kísérlet sikeres demokratizálása és a szociális igazságosság fenntartása válasz lehet mind a keményvonalas kommunistáknak, mind a neoliberalizmus prófétáinak.

Venceremos?

A szerző az Európai Parlament szocialista képviselője

- Jobban örülnék, ha az ideológiáját nem érvekkel támasztaná alá, hanem inkább egy jó ebéddel