Babarczy László a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján rendezte meg előbb Kaposváron, majd Szolnokon a Bíborszigetet. Az akkor mintegy fél évszázada született darab nagyon időszerű volt. Arról szólt, hogyan lehet színházat csinálni a diktatúra, a cenzúra nyomása alatt. Mihail Bulgakov a szovjet húszas évek, a NEP-korszak slampos, belső ideológiai és hatalmi harcoktól is zűrzavaros diktatúrájából merítette tapasztalatait. Magyarországon a puha diktatúra sokban hasonló közeget teremtett. Nem volt nehéz a szovjetizált Verne-regény-adaptáció bemutatása-engedélyezése körüli hercehurcában ráismerni az akkori viszonyokra, a főcenzorban pedig akár a kultúrpolitika legfőbb irányítójára, Aczél Györgyre.

Ma ezer baja van a színházcsinálásnak, de ezek közül a szegényesség, az anyagi nyomorúság kivételével egyetlenegy sem emlékeztet az akkoriakra. Okkal kelt hát gyanakvást az, hogy Babarczy kaposvári főiskolásokkal játszatja a Bíborszigetet. Vajon mi mást tud kezdeni az idős mester egykori sikerével, mint hogy önmagát, saját múltját, ifjúságát tanítja a fiataloknak? Ez persze szakmailag akár tanulságos is lehet, de nem feltétlenül tartozna a nagyobb nyilvánosságra. Márpedig ezt a produkciót nemcsak Kaposváron játszották, de Pécsre, az Országos Színházi Találkozóra is eljutott, s bár az Ifi Géniusz programban szerepelt, a nagyszínházban adták, másutt aligha lett volna lehetséges.

Csakhogy egészen másról szól ez a mostani változat, mint a régi. Nem a cenzúra a központi kérdése, hanem a színházcsinálás. Az, hogy színházat kell csinálni, minden körülmények között és mindenáron. Bulgakov szatírájának hangsúlya áttolódik: az az őrült, torz, groteszk világ, amelyet a Színházi regényben is oly remekül leírt, az alkotói szenvedélytől, a mindenre elszánt buzgalomtól izzik. Röhejes, szánalmas, de egyben heroikus az, ahogyan egy óra alatt színpadra csapják az éppen csak kézbe vett, rendesen el sem olvasott darabot. Az, hogy ennek oka a hatalmi önkény, tudniillik hogy az illetékes elvtársnak sürgősen nyaralni kell mennie, az most nem annyira fontos, sőt a bevételkényszer sem. Nem a kiszolgáltatottságról, hanem a feltartóztathatatlan, vad, az akadályokon gátlástalanul átgázoló, sokszor pusztító és önpusztító szenvedélyről beszél az előadás. A nyitójelenet, amikor a direktor veszettül organizál, közvetlenül, a középső rész, amikor magát a főpróbát látjuk, áttételesen, stílusparódiaképpen szól a színházi illúzió veszedelmes, elragadóan erős és szánni valóan törékeny természetéről.

A harmadéves főiskolások olykor szükségképpen görcsösen, de a lényeget tökéletesen értve, hatalmas lendülettel vannak jelen a színpadon. A direktort alakító Egger Géza már most is nagy teherbírású, erős és eredeti színészegyéniségnek látszik, Czene Zsófi elragadó mint energikus és csúfondáros szolga (színházi ügyelő, Passepartout és papagáj), Csányi Dávidnak bensőséges hangjai vannak a megtört író panaszaihoz, és erős ironikus hajlandóságot mutat az angol lady mindkét megjelenítője, Hay Anna és Grisnik Petra, Hegedűs Barbara szobalányi búja mulatságosan könnyfacsaró.

Megeshet, hogy a fesztivál végére kiderül, ez volt a legnagyobb közönségsiker. Más kérdés, hogy a szakmai közvélemény mennyire vesz tudomást róla. Bizonyos értelemben ugyanis tényleg harmincéves az előadás (részletekben akár sok minden egyezhet is azzal). Mégis sokkal fiatalabb, mint sok, a korral kényszeresen versenyre kelő produkció.