Nem mondhatjuk, hogy az Önök kérték témaválasztása merész ívet rajzol fel a Magyar Televízió égboltjára, sőt... Ez a kívánságműsor szűkebb területen mozog, mint egy magyarfutballista, ilyenformán tehát igencsak kiszámítható.
Wurlitzer-díj
Vagy Szécsi Pál énekel majd Bundesliga-frizurában, vagy Bodrogi Gyula játssza a gyógyszertárban óvszerért folyamodó, zavart vevőt, esetleg Körmendi János a Három nővér egyikét. De megjelenhet a képernyőn Kovács Apollónia, Kovács Kati, vagy ha szerencsénk van, maga Aradszky László is, aki valamelyik örökzöldjét adja elő kedves modorban.
Az Önök kérték tehát egyszerű, mint egy csapágygolyó, mégis, vagy épp ezért, jelenleg a Magyar Televízió hatodik legnépszerűbb műsora. Alkalmanként 5-600 ezer nézőt szögez a készülékek elé, ennél többet mostanában csak a Híradó, az Antal Imrét idéző öszszeállítások, a Kékfény, a lottósorsolás és a Csináljuk a Fesztivált című sorozat vonz. Feltűnő, hogy az említett műsorok egyikében sincs merész innováció, ebben sincs; ahogy az MTV háza táján kissé szépelgően említeni szokták: a kívánságműsor készítői az archívum kincsestárát fogják munkára.
Az Önök kérték első adását 1970-ben láthatták a nézők, a nyolcvanas évek közepén ugyan levették a képernyőről, de - egészen hihetetlen - a nézők erről tudomást sem véve folyamatosan írták a leveleket, jelezték kívánságaikat még tíz évvel a műsor beszüntetése után is! Így aztán 1997-ben újraindult, immár Bényi Ildikóval. Helyreállt a világ rendje, kedd esténként a Magyar Televízióban minden ott folytatódott, ahol annak idején abbamaradt.
Az Önök kérték pontosan olyan, mint egy kopott wurlitzer, amelyet húsz-harminc éve valamelyik kültelki preszszóban felejtettek, és még mindig régi kétforintossal működik.
De működik.
Felesleges tehát valamiféle kultúrfölény fedezékéből leszólni, fintorogva, bottal piszkálni és fölényesen kijelenteni: jaj annak a slágernek vagy úgynevezett vidám jelenetnek, amelyik ebben a műsorban kap patinát, itt mumifikálódik. Mert lássuk be: ha a műsor összességében afféle Kádár-rendszerből örökölt bárgyúságnak tűnik is, azért néhány korabeli Hacsek és Sajó-jelenet, Bodrogi kínja vagy a Salamon Béla-féle Vonósnégyes mégiscsak a honi kabaré máig mulatságos pillanatait kínálja. És persze a komolyzenei vagy a versrészletek között is több figyelemre méltó akad. Csak az émelyítő operett- és slágerbetétekkel összegyúrva lesz belőlük valami szomorú, avítt múltidézés, amellyel nehéz mit kezdenünk.
Amúgy érdekes kísérlet volna, ha az Önök kérték eddigi műsorszámait a szerkesztők összecsomagolnák, és kihajítanák a kukába. Mi maradna? A közszolgálati csatorna közelmúltbéli vagy mai kínálatából mit lehetne előráncigálni, amiért egyként rajong az Önök kérték célközönsége, a középkorú vagy az idősebb nemzedék? Mi derülne ki a manapság slágerré pumpált dalokról, a politikai gyökerű kabarétréfákról, a humorversenyek nyegle bajnokairól, a körbehódolt celebekről?
Kérné-e őket valaki?
És, ha igen, akkor mire?