Lelövik, vagy nem lövik le? Csütörtökön volt negyven éve, hogy a kaliforniai előválasztáson aratott győzelmének estéjén Los Angelesben agyonlőtték a Demokrata Párt nagy reménységét, Robert Kennedyt, a korábban szintén agyonlőtt John F. Kennedy elnök öccsét és igazságügy-miniszterét. Sok amerikai fekete esküszik rá, hogy Barack Obamára is ez a sors vár. - Igazság szerint azt hittem, hogy már korábban megteszik. De a novembert biztosan nem éri meg. Nem fogják hagyni, hogy egy fekete legyen az elnök - mondta a közszolgálati rádió, az NPR riporterének Obama előválasztási győzelmének másnapján "az utca embere", egy, a leírás szerint a húszas éveiben járó, izmos karjain dús tetoválást viselő fekete férfi.
A változás szele
Ez a fajta pesszimizmus azonban csak a fekete lakosság egy részére jellemző. Fekete ismerősöm szeme vidáman csillogott, amikor a jövőről beszélgettünk. - Szerintem most már meg is nyeri a választást. Sose hittem volna, de fekete lesz az elnök! - mondta a valamivel ötven fölötti férfi, aki pár hónapja még maga is kételkedett benne, hogy a fehér többség elfogad-e egy fekete jelöltet.
A 2008-as elnökválasztás - gyakorlatilag a novemberi végeredménytől függetlenül - bebizonyította, Amerika az elmúlt évtizedekben óriási lépést tett afelé, hogy tényleg ne számítson a politikusok neme vagy bőrének színe. Nem olyan régen még mindenki a vállát vonogatta, amikor kormányzóvá választották az erős német akcentussal beszélő Arnold Schwarzeneggert. - Kalifornia már csak ilyen liberális hely - mondogatták, csakhogy időközben a konzervatív, és olykor rasszizmusra is hajlamos Louisianában egy indiai származású politikusból lett kormányzó. A republikánus Piyush "Bobby" Jindal John McCain egyik potenciális alelnökjelöltje. - Apám csak öt osztályt végzett. Kilencen voltak testvérek. Én pedig, lám, már többre vittem - mosolygott a kamerába a kedden még csak a 37. születésnapját ünneplő kormányzó. Úgy látszik, Amerika tényleg változást akar, új arcokra, új stílusra és alighanem új politikára is vágyik.
Ezt mellesleg onnan is tudni lehet, hogy a Republikánus Párt ráfanyalodott McCainre. A George W. Busht a Fehér Házba juttató és az elmúlt években a hatalomba remekül beleszokó jobboldali vallásos személyiségek a fogukat csikorgatják, de kénytelenek beletörődni, hogy egy társadalmi és morális kérdésekben viszonylag liberális, a klasszikus értelemben vett konzervatív politikus próbálja menteni a menthetőt, már ha ez egyáltalán lehetséges. A republikánusokra ugyanis novemberben, ha csak nem történik előre nem látható fordulat, óriási vereség vár. Gyakorlatilag csak abban bíznak, hogy a törvényhozásban várhatóan jelentős túlsúlyba kerülő Demokrata Pártot kívül tudják tartani a Fehér Ház sáncain. Ellenkező esetben könnyen előállhat egy olyan helyzet, persze fordított előjellel, mint Bush kormányzásának első hat évében: az elnök tehetett, amit csak akart, a vele egy húron pendülő törvényhozási többség miatt nem érvényesült a kongresszus ellenőrző szerepe. Vétóznia sem kellett, mert nem volt mit. Egyetlen olyan törvénytervezet sem került az asztalára, amely ne felelt volna meg az ízlésének.
McCainnek azonban nehézséget okoz, hogy hónapok óta egyszerűen képtelen egyenrangú szereplőként bekerülni a hírekbe: a sajtó egészen mostanáig az Obama-Hillary párharc bűvöletében élt. Eldőlni látszik a vita, hogy az elnyúló küzdelem árt vagy használ a Demokrata Pártnak. A választók soha nem látott számban járultak az urnákhoz, minden eddiginél többen és többet adtak a kampányalapokba - egyben sikerült a partvonalon túlra szorítani McCaint. És, mintha csak bosszantani akarnák az öreg harcost, a média még most is Obama és Hillary viszonyával foglalkozik - ezúttal az alelnökjelöltség fényében.
Az amerikai alkotmányos berendezkedésben az alelnöknek egyetlen feladata van: várni, hogy a hivatalban lévő elnök meghaljon, cselekvőképtelen állapotba kerüljön, netán lemondjon. Másrészt nincs akadálya, hogy az elnök bármilyen döntésbe bevonja, sőt, annak se, hogy kinevezze valamelyik tárca élére. Az eddigi legbefolyásosabb alelnöknek a mostanit tartják. Dick Cheney oroszlánszerepet játszott a Bush-kormányzat legfontosabb döntéseiben az energiapolitikától, a guantánamói fogolytáboron át Irak megtámadásáig. Hillary Clinton nyilván hasonlóan komoly szerepet szeretne játszani Obama mellett, csakhogy nem biztos, hogy az éppen erre vágyik. Különben is, remek jelöltek széles választéka áll rendelkezésére: egy sor demokrata párti kormányzó, köztük egy nő is, az arizonai Janet Napolitano, pár komoly katonai tapasztalattal rendelkező szenátor, és persze a volt NATO-főparancsnok Wesley Clark, aki segíthetne elvenni McCain biztonságpolitikai érveinek élét. Az is felmerült, hogy miként mutatna a szerepben egy nagy visszatérő, a Nobel-békedíjas Al Gore, aki Bill Clinton alatt nyolc évig már volt alelnök. John Edwards egyszer már volt jelölt - most megpróbálhatna végre beköltözni a Massachusetts sugárúton lévő, a volt haditengerészeti meteorológiai állomásból kialakított alelnöki rezidenciára. A republikánus jelölt is húzhat váratlant, például a már említett Bobby Jindal vagy Condoleezza Rice külügyminiszter személyében - bár utóbbinak nagy teher, hogy nem csak szó nélkül beleegyezett a Bush-kormányzat legrosszabb döntéseibe, de aktívan elő is segítette azokat. Érdekes választás lenne az iraki háborút következetesen támogató Joe Liebermann, aki most független szenátor, de 2000-ben még demokrata párti volt - és alelnökjelölt Al Gore oldalán. (Vajon hogyan mutatna egy Gore-Libermann alelnökjelölti vita?)
A CNN pókerjátszmához hasonlította az alelnökjelöltek kiválasztását, a Congressional Quartely folyóirat internetes honlapja (CQpolitics.com) pedig kétszer harminckét résztvevős, egyenes kieséses "bajnokságot" írt ki, ahol a szavazók több fordulóban dönthetnek arról, ki lesz a két oldalon a befutó. Egyáltalán, folytatódni látszik a híreket a szórakoztatással tudatosan összekeverő "infotainment". Az előválasztások alatt sok orgánum nyíltan vállalta szimpátiáját, amely gyanúsan gyakran esett egybe az éppen megfigyelhető esélyekkel. Amíg Clinton sima befutónak látszott, senki nem kritizálta a nadrágkosztümjeit, a nevetését vagy a frizuráját. Amikor azonban Amerika felfedezte magának Obamát, a sajtómunkások többsége sutba dobta az elvben ajánlatos pártatlanságot. A tévében nem csak a kommentátorok, de a műsorvezetők zöméről is pontosan tudni lehetett, kit támogat. Amikor pedig a Clinton-kampány panaszkodott a média elfogultsága miatt, rögtön kész volt a vád: "a csaj nyafog, nem tudja elviselni az igazságot". Hamarosan meglátjuk, hogy McCainnel szemben is megengednek-e maguknak annyi szubjektivitást, személyeskedést és indulatot, mint az első valóban esélyes női elnökjelölt esetében. A szexizmusra panaszkodó nők szerint aligha. Már csak azért sem, mert McCain maga is nagy sajtókedvenc: közvetlen, tud bánni a riporterekkel és még humora is van.
Az előválasztási siker biztossá válása után nem tellett bele másfél nap, és máris ízelítőt kaptunk az Obama novemberi győzelme esetén várható változásokból. Bár a Demokrata Párt országos bizottságának élén meghagyta Howard Dean egykori vermonti kormányzót, az elnökjelölt hagyományos jogával élve ellenőrzése alá vonta a testületet. Ugyanazzal a lendülettel megtiltotta, hogy a párt pénzt fogadjon el lobbistáktól és az úgynevezett politikai akcióbizottságoktól. - Meg fogjuk változtatni Washington működését. Nem ők fogják finanszírozni a pártunkat, nem ők fogják irányítani a Fehér Házat, és amikor én vagyok az Egyesült Államok elnöke, nem fogják elfojtani az amerikaiak hangját! - ígérte egy csütörtöki nagygyűlésen a tömeg ujjongásától kísérve.
A lobbicégek otthona, a washingtoni K utca egyelőre hallgat.
Washington, 2008. június
Riválisokból "álompáros"? Lesz-e Hillary Clintonból Barack Obama alelnökjelöltje?
