Az utóbbi mondás az illionisi állami törvényhozás egy akkortájt szinte ismeretlen tagjától, bizonyos Barack Hussein Obamától származik, akit 2004-ben a Demokrata Párt elnökjelöltje, John Kerry kért fel, hogy mondjon beszédet a párt országos konvencióján. A fiatalember - augusztusban lesz negyvenhét - tényleg nagyon jó beszédeket tud tartani. A szállóigévé vált mondás arra vonatkozik, hogy a vörös a republikánusok hagyományos színe, a kék a Demokrata Párté, ám az országot nem szabad ennek alapján felosztani. A "vörös" és a "kék" államokban az emberek egyaránt ingyen vezetik a gyermek baseballcsapatok edzéseit, egyformán vannak meleg barátaik, járnak templomba és szeretik a hazájukat.

Politikai veteránok szerint emberemlékezet óta, de legalábbis Kennedy elnök és Martin Luther King óta nem volt Obamához mérhető politikai szónok Amerikában, ami nagyon nagy szó, mert itt a középiskolákban és az egyetemeken tanítják, a közéletben pedig művészi fokon művelik a retorikát. Az még kérdés, hogy mást is ilyen jól tud-e csinálni, mert vezetési, pláne kormányzati gyakorlata - mint azt eddig Hillary Clinton hajtogatta, mostantól pedig John McCain fogja naponta kétszer elismételni - nincsen. Nyolc évet töltött el Illinois állam törvényhozásában, közben 2000-ben alulmaradt egy kongresszusi helyért tartott demokrata párti előválasztáson. 2004 őszén választották be a szövetségi törvényhozás felsőházába, ahol minden államot két-két szenátor képvisel. 2005 januárjában tette le az esküjét, és nem egészen két évvel később már azt jelentette be, hogy indul az elnökjelöltségért. Az üstökös pályája ehhez képest lapos.

Obama emberi és politikai sorsa egyaránt atipikus. Amerikai fehér anyja és kenyai vendégdiák apja a Hawaii-szigeteken, a helyi egyetemen ismerkedett meg, és kétéves korára már el is vált egymástól. Anyja második férjével Indonéziába költözött, Barack gyermekkorában négy évet töltött Jakartában. Anyja oldalán egy, apjáén hét féltestvére is van - sőt, mint a családfakutatók kiderítették -, szegről-végről Dick Cheney alelnöknek is rokona. (- Azt hiszem, én vagyok a családban a fekete bárány - jegyezte meg, amikor a lapok megírták, hogy sokadik fokú unokatestvérek.) Indonéziában nem nagyon érezhette jól magát - legalábbis visszavágyott a Hawaii-szigetekre, amin azok szerint, akik már jártak ott, nem is nagyon lehet csodálkozni. Nagyszülei egy híresen jó és meglehetősen drága magániskolába járatták, ahol a kosárlabdacsapat megbecsült játékosának számított, és barátai Barrynek szólították. A szigetek befogadó, sokkultúrájú légköre mindattól megkímélte, amivel az amerikai nagyvárosok fekete fiataljainak meg kell küzdeniük.

Útja innen a Los Angeles-i Occidental College-ra, majd a New York-i Columbia Egyetemre vezetett, ahol nemzetközi kapcsolatokból szerzett diplomát. Rövid ideig az üzleti, majd a civil szférában dolgozott, amíg fel nem vették a Harvard Egyetem jogi karára. (A jogi egyetem Amerikában általában hároméves posztgraduális képzést jelent.) Itt figyeltek fel rá először: az egyetem több évszázada megjelenő jogi folyóirata szerkesztőbizottságának előtte sosem volt fekete elnöke. Kitüntetéssel végzett, válogathatott volna a jól fizető állások közül, ám ő Chicagóba ment közösségi szervezőnek. Közben félállásban alkotmányjogot tanított a Chicagói Egyetemen, és választójogi, illetve diszkriminációellenes ügyekben besegített egy jogi irodának.

A chicagói években alakult ki Obama kompromisszumokat, szövetségeseket kereső stílusa: úgy küzdött liberális célokért, hogy a konzervatív oldalról is igyekezett támogatást szerezni. Bár nem kapott kifejezetten vallásos neveltetést - a kilencvenes években rákban meghalt anyja öntudatos ateista volt -, az amerikai politikai élet és felesége, Michelle hatására csatlakozott az egyik legnagyobb, a feketék jogaiért következetesen kiálló chicagói baptista gyülekezethez. Innen május végén kilépett, hogy elkerülje a templomból az internetre rendszeresen kikerülő radikális szónoklatok negatív politikai hatását. Másrészt szüntelenül hangoztatnia kell keresztény meggyőződését - már csak azért is, hogy elhárítsa a muzulmán apja miatt kapott középső neve (Hussein) miatti gyanakvást. A rendszeresen felbukkanó, soros politikai ellenfelei által rejtett csatornákon terjesztett pletyka szerint valójában muzulmán, és nem a Bibliára, hanem a Koránra tette le szenátusi esküjét. Erre célozva mondta szerdán a legnagyobb és legerősebb amerikai zsidó lobbiszervezet, az AIPAC éves közgyűlésén, hogy "higgyék el, a szívemből szólok, amikor azt mondom, Izrael barátja vagyok". (Biztos, ami biztos, az utána felszólaló Hillary Clinton is a segítségére sietett. Azt mondta, tudja, hogy Obama támogatja Izrael ügyét.)

Konzervatív kommentárok azzal ijesztgetik hallgatóikat, hogy Obama a létező legszélsőségesebb liberális. Ebből a szélsőséges egyáltalán nem igaz. Ha eddigi rövid politikai múltjából lehet valamire következtetni, az éppenséggel az óvatos haladás és a közös gondolkodás elveihez való tudatos ragaszkodás. Az élet arra tanította, hogy a kisebbségeknek is akkor jó, amikor a többségi társadalom elégedett.

Azt már tudjuk, hogy Barack Obama mestere a szavaknak és remek szervező, elvégre nem csekélység az övéhez hasonló hatékonyságú kampánycsapatot összehozni. A következő vizsga nem is annyira rá vár, hanem Amerikára: a rabszolga-kereskedelem (nem a rabszolgatartás, csak az afrikai import) betiltása után kerek kétszáz évvel eljött-e már a pillanat, amikor egy feketéből, ha elég jól forgatja a szavakat, akár elnök is lehet.