A szerző geopolitikai szakértő

McCain külpolitikai stratégiájának központi eleme a misztikusan hangzó "transzcendens kihívás" és az arra adandó, ellentmondást nem tűrő válasz.

Az "iszlamista terrorizmus"-ról van szó, amely semmi mással össze nem mérhető veszélyt jelent. "Annak az elnöknek, aki ezt nem érti meg, nincs mit keresnie a Fehér Házban."

A fentiekből következik, hogy továbbra is az amerikai külpolitika prioritása marad az Egyesült Államok katonai jelenléte és elkötelezettsége a tágabb értelemben vett Közel-Keleten. Nem csak Irakról, Afganisztánról és Irán nukleáris ambícióinak megfékezéséről van szó. McCain nem elégszik meg azzal, hogy ott folytassa, ahol Bush abbahagyja. Az igazán új és radikális, vagy inkább szubverzív elem az ő felfogásában "az egyiptomi autokratákat, a pakisztáni tábornokokat és a szaúdi királyi családot" megbízható szövetségesnek tekintő stratégia nyílt elutasítása. Maga az elképzelés nem új, először az amerikai és az izraeli szakértők által Benjamin Netanjahu számára készített, 1996-os Clean Break nevű stratégiai tanulmányban bukkant fel, és 2001-2002-ben is előszeretettel hangoztatták a legeltökéltebb neokonzervatívok. A jelenleg még Nyugat-barátnak tekinthető korrupt és diktatórikus közel-keleti rendszerekre természetesen hosszabb távon nem érdemes alapozni, de Irak példája bizonyítja: hiú ábránd azt képzelni, hogy a kívülről indukált rendszerváltást katonai megszállás nélkül is ellenőrzés alatt, vagyis "jó irányban" lehet tartani az iszlamista irányba hajló belső rendszerváltással szemben.

Ugyanerre a konfrontatív, fő célnak az ellenség vagy ellenfél (esetleg rivális) destabilizálását tekintő politikára számíthat Kína, Oroszország és az Európai Unió is. McCain szerint Kína csak akkor válhat tényleges partnerré, ha felhagy az olyan regionális fórumok kialakításával, amelyek ki akarják szorítani Amerikát Ázsiából, és főként ha megindul a politikai liberalizáció útján.

A "revansista" Oroszországot ki kell zárni a legfejlettebb ipari országokat tömörítő G8-ak csoportjából, és világossá kell tenni számára, hogy a NATO a Balti-tengertől a Fekete-tengerig egységes, oszthatatlan és fokozatosan tovább szélesedő frontot alkot. Bár a republikánus elnökjelölt üdvözli "egy erős és magabiztos Európai Unió felemelkedését", ez nem egyéb szemfényvesztésnél, hiszen nyilvánvaló, hogy a fent vázolt politikákban Amerika csak az iránta feltétlenül elkötelezett EU-tagállamok és pártok támogatására számíthat, ami mindenhez vezethet, csak erős és egységes EU kialakulásához nem.

Ezt az egyértelműen birodalmi jellegű, autonómiájukhoz ragaszkodó államokat új kliensekké vagy cselekvésképtelen csődállamokká tevő politikát természetesen csak Amerika vezetésével lehet megvalósítani. De - teszi hozzá sokatmondóan McCain - a "szabadságon alapuló tartós béke" érdekében nem egyedül, hanem a közös értékek által összekovácsolt szövetségesekkel karöltve, azokkal szoros egységben kell cselekedni. Ennek a kollektív cselekvésnek csak "egy új, globális konstrukció", a Demokráciák Ligája lehet az ideális kerete. Ennek tagjai "a világ vezető demokráciái" lennének, amelyek közül McCain az Európai Uniót, Törökországot, Izraelt, Dél-Afrikát, Indiát, Japánt, Dél-Koreát, Ausztráliát és Brazíliát külön is megnevezi. Arról nem esik szó, mi lesz, ha valamelyik ország letér a demokrácia útjáról. Nyilván kizárás és kiátkozás.

Obama külpolitikai koncepciója még nem eléggé kidolgozott, és főként nem ennyire ideologikus. Ez eddig inkább előnyére vált, mert amint az ún. pragmatikus republikánusok, Kissingertől Brent Scowcrofton keresztül James Bakerig elkezdtek aggodalmaskodni, hogy McCain "realista idealizmusa" túlságosan neokon színekben játszik, nem esett nehezére azonnal kijelenteni, mennyire nagyra becsüli az idősebb Bush külpolitikáját, aki a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján mintaszerűen oldotta meg mind az akkor kialakult közel-keleti válsághelyzetet, mind pedig a német újraegyesülés hirtelen napirendre kerülő problémáját.

Obama kinyilvánította, hogy szükség esetén hajlandó tárgyalni Amerika legmakacsabb ellenfeleivel is, és felvázolta az iraki kivonulás menetrendjét. Ezek fontos gesztusok, de nem helyettesíthetik egy átfogó és koherens külpolitikai koncepció kidolgozását. A McCain mögött álló csapat (Robert Kagan, William Kristol stb.) globális imperializmusával szemben az a fajta liberális internacionalizmus, amelyet a Clinton-csapat képviselt (benne Obama külpolitikai főtanácsadójával, Susan Rice-szal), nem komolyan vehető alternatíva. Az lehet viszont "a visszafogottság stratégiája" (strategy of restraint), amelyet Barry R. Posen professzor, a Massachusetts Institute of Technology biztonságpolitikai szakértője Fukuyama folyóiratában, a The American Interestben nemrég kifejtett. Ennek lényege, hogy Amerika ne nyújtson többé biztonsági garanciákat szövetségeseinek, akik így majd kénytelenek lesznek gondoskodni magukról és nagyobb felelősséggel eljárni, amikor saját biztonságukról van szó.

A NATO-bővítés és az Egyesült Államok eurázsiai befolyásának erőltetése oda vezetett, hogy egy sor európai ország túlságosan lecsökkentette katonai erőfeszítéseit, és nem veszi komolyan Törökország európai integrálását. Ezért a NATO-t tíz éven belül egy hagyományosabb politikai szövetséggé kell átalakítani. Izrael katonai támogatása viszonylag olcsóvá teszi Izrael számára az elfoglalt területek katonai ellenőrzését, ezért sokkal jobb volna, ha kizárólag önmagára hagyatkozva dönthetné el, mennyire fontosak számára a megszállt palesztin területek. Vagyis tíz év alatt fokozatosan a nullára kell csökkenteni Izrael (és Egyiptom) pénzügyi támogatását, ügyelve arra, hogy a térség katonai egyensúlya fennmaradjon. Végül, az Egyesült Államoknak változtatnia kell a Japánhoz fűződő biztonsági kapcsolatain is, mert a jelenlegi helyzetben Japán csak még tovább halogatja ázsiai szerepének elkerülhetetlen újragondolását.

Azt pontosan tudjuk, mit fog tenni John McCain, ha ő lesz az Egyesült Államok elnöke. Obamáról nem tudjuk. Bármelyikük kerüljön is azonban a Fehér Házba, mandátumuk végén - vagy lehet, hogy még hamarabb - minden bizonnyal a Posen által javasolt stratégiaváltás kerül majd napirendre.

- Megnyugodhat, elnök úr, szakértőink szerint a Hold egyelőre nem jelent potenciális veszélyforrást Amerika számára