Semmi gondom nem lenne Szauder doktor cikkével (Dr. Szauder Ipoly: Belosztály a Lipóton. Népszabadság, 2008. június 5.), sőt még támogatom is írása fő mondandóját, miszerint súlyos hiba a pszichiátriai – fertőző és nem fertőző –  belosztály megszüntetése. Teljesen egyetértek vele, hogy az ebből származó hiányt valamiképpen pótolni kell. Azt azonban nem értem, hogy a szerző milyen alapon ad jelest a Lipótnak, mint a pszichiátria honi fellegvárának („Az OPNI Európában egyedülálló elmekórház és tudományos intézet volt… Európában és az Egyesült Államokban egyaránt elismert … orvosok, kutatók által létrehozott műhelyek, iskolák működtek a Lipóton másfél évszázadon át. Ezért teljesen jogos az a megállapítás is, hogy az OPNI megtestesítette magát a pszichiátriát.”). Hallgat arról, hogy sokak szerint ez a fellegvár legalább annyira „börtön” volt.

Kérdés, mit nevezünk tudományosnak. Például Nyírő Gyula professzor módszerét is, amelynek során epilepsziások vérét injekciózta skizofrénekbe? Avagy az alkoholtábornok, néhai Kardos György főorvos „robbantásait”, amelyekkel megkoronázta az averziós kezelést? Hogy „nyomatták” a gyógyszert pszichoterápia helyett? És ha mégis megpróbálkoztak az utóbbival, nem egy „pszichoteraputa" - emberi elégtelensége és/vagy szakmai alkalmatlansága miatt - csak a betegek kedvét vette el az ilyesmitől? Hogy a szerencsétlenekből hol közönyt, hol agressziót, hol gúnyt váltottak ki? A legbrutálisabb dolgokról nem is beszélve (vö. korábbi felszólamlásaimból: A Lipótmezőről – árnyaltabban. Népszabadság, május 5., A professzor füllent. Uo. május 24., Az álom. Élet és Irodalom, 2005/5.). Persze, számos műhely, iskola működött. De a betegek napi jellemző terápiájába alig csorgott le valami.
Szász Tamás, Kovács József, Gerevich József (különösen lásd korai alapműve: A terápiák társadalma – a társadalmak terápiája. Magvető, 1983. Gyorsuló idő sor.), szóval van egy pár elismert, rangos pszichiáter, akik másként értékelték a honi pszichiátriát (és benne a Lipótot), mint Szauder Ipoly. Aztán. Érdemes kézbe venni Avar Pál (leginkább: A hősterápia. Magvető, 1988. Gyorsuló idő sor.), Benedek István, már elhunyt lélekdoktorok munkáit. Valóban hű képet rajzol a Lipótról a Magyarország felfedezése sorozatban Bakonyi Péter (Téboly, terápia, stigma. Szépirodalmi, 1983.).

Negyedszázadon át kezelt engem a hazai pszichiátria (főleg a Lipót), ennek során kifogtam 15-16 hospitális bent fekvő osztályos kezelést, köztük – a 3-6 hónaposak mellett – egy 9, egy 11 és egy 13 hónapig tartót. Lakója lehettem rácsos ágynak, zárt osztálynak, ám „úribb” helynek is (neurózis-osztály, Völgy utca). Ragyogó orvosom is akadt (lásd Veér Andrásról emlékezésem: Nyugdíjazták… Magyar Hírlap, 2002. február 9., A gyógyítottak nevében. Élet és irodalom, 2007/49.). Ám zömében számomra nem az a magyar pszichiátria, mint Szauder doktornak. Legalábbis a praxisában. Márpedig az a próbája minden tudományos műhelynek, iskolának. (Erről megelőzően jegyeztem: El a kezekkel a.Lipóttól, de! Uo., 2007/17., Addiktológia- és vagy pszichiátriaviselt sorstársaimnak – nyílt levél. TelePress, a NOL [Mire készülnek a Lipót korábbi orvosai? cím alatt szemlézi] , június 4.).

Abban bízom, hogy hazánkban a jövő országos – módszertani-tudományos – pszichiátriai intézete (mert efféle szükséges!) nem a tudomány és a gyógyítás közötti szakadékot fogja jelenteni.

Fekete György mentálpedagógus