- Munkásságában, úgy tűnik, idős korára tér vissza gyökereihez: most két magyar vonatkozású filmen dolgozik egyszerre. Az egyik szülővárosában, Kalocsán játszódik, a másik, Az emlékek őrzői a holokauszt idején bujtatott gyerekekről szól. Ez utóbbiban Soros György is szerepel. Hogyan vette rá az interjúra?

- Amikor először próbáltam rábeszélni, azt felelte, ő nem bujkált. Dehogynem, válaszoltam, olvastam a kedves papa könyvét, abból világosan kiderül, hogy keresztény papírokkal bujkáltak. Oh, igen, felelte, mikor akarja az interjút? Úgy érezte, az nem számít bujkálásnak. Nem csoda, hiszen az apja, a bátyja és ő szőkék, kék szeműek voltak, így szabadon jártak-keltek. A filmben ennek kapcsán beszél a Stockholm-szindrómáról is. Ennek lényege, hogy ha valakit a sorsa öszszezár az ellenséggel, az ő szemével kezdi nézni a világot. A papájuk mindig azt mondta nekik: nem elég, hogy nem néztek ki zsidónak, úgy is kell viselkednetek.

- Önt is hasonló jó tanácsokkal látták el otthon?

- Kalocsán ez lehetetlen volt. De eleinte nem volt semmi gond, életem első kilenc évére szívesen emlékszem vissza. Aztán a háborúban bujkálnunk kellett. A felszabadulás után ugyan elmúlt a közvetlen életveszély, de a helyzet nem lett sokkal jobb, osztályidegen lettem a káderlap szerint.

- Mióta mondja nevetve ezeket a szavakat: "osztályidegen", "káderlap"?

- Tudja, a nevetés sokszor csak álca. De tény, hogy ahol 52 éve élek, ezeknek a szavaknak nincs jelentésük. Ettől még nagyon is emlékszem, mit jelentettek itt.

- Miért éppen az Egyesült Államokba ment 1956-ban?

- Egész gyerekkoromban nem csinálhattam azt, amit szerettem volna. Se mesterség, se iskola, mert mindig valami olyan voltam, ami éppen nem kellett az itteni rezsimnek. Nagyapám testvére Amerikában élt...

- Beszélt angolul?

- Egy szót sem! De sok diák érkezett akkor az államokba, az egyetemek pedig összefogtak, hogy minél több ösztöndíjat adhassanak. Egy teljes évet tanulhattam ingyen a kaliforniai Berkeley Egyetemen.

- Rögtön dokumentumfilmezést?

- Dehogy! Gyógyszerésznek készültem. Már PhD-hallgatóként tanultam a Stanford Egyetemen, amikor bemutatták a nagy gyógyszergyárak tudományos oktatófilmjeit. Rémesek voltak! Vagy olyan tudósok csinálták, akik nem értettek a filmhez, vagy olyan filmesek, akik nem értették a témát. Éppen ezen morfondíroztam, amikor az egyetemen megláttam a plakátot: nyári film- és televízió-tanfolyam - nem filmeseknek! Beiratkoztam, és az egész életem megváltozott.

- Egészen mostanáig kerülte a magyar témákat?

- Inkább úgy mondanám, mindig akadt más... Néhány évvel ezelőtt megkértek, írjam le, hogyan éltem túl a holokausztot. Filmesként akkor kezdett foglalkoztatni a gyerekkorom. És nyomasztani is, hiszen ha az én generációm elmegy, a kamera egyik oldalán sem maradnak túlélők, akik autentikus képet adhatnának arról, mi történt.

- Kalocsán is ezért forgat?

- Ez is benne van, de nehogy félreértsen! Ezek a filmek az egész világnak készülnek. Sok idő, energia és nem utolsósorban sok pénz van bennük.

- Mégis mennyi?

- Ha itt azt mondom: egymillió dollár hiányzik, hogy befejezzem Az emlékek őrzőit, hanyatt esnek a kollégák. Különösen, ha már csak a különleges utómunka van hátra.

- Ki ad ennyi pénzt egy dokumentumfilmre? Ennyiből itthon játékfilm készül.

- Amerikában a dokumentumfilm a húszas és az ötvenes évek után most a harmadik aranykorát éli. A dokumentumfilmesek végre megélnek a munkájukból, mozikban vetítik a filmjeiket, nem egy közülük milliós bevételt hoz.

- De Kalocsa mitől lesz érdekes az óceán túlpartján?

- Elmesélem. Néhány hónapja e-mailt kaptam egy kalocsai tanárnőtől, aki megtalálta a nevemet a Jaross-listán. (Az 1944-es Sztójay-kormány belügyminiszteréről elnevezett lista a deportálandó zsidók névsora volt. - A szerk.) A Kalocsán élt zsidó közösségből ma tizenketten élünk a világban, négyen-öten már 90 fölött, és nem mindenki tud beszélni. A film a tanárnő kutatásáról szól majd. Egy ilyen elhivatott, érzékeny, magával ragadó személyiség bárhol a világon elvisz egy filmet.

- Ezt nevezik aktív nyugdíjas életnek? Közben heti háromszor kurzust tart az egyetemen...

- Nem először! Tizennégy éve már jártam itt, akkor még nem nyugdíjasként. A rendszerváltozás után nem sokkal úgy éreztem magam, mint egy misszionárius. Csupa olyan művet hoztam, amit itt senki sem láthatott. Azóta is emlegetik a kollégák, hogy én mutattam nekik először Michael Moore-filmet. Most Oscar-díjas, és nagy nemzetközi fesztiválokon díjazott dokumentumfilmeket hoztam, de a diákok ugyanúgy nem hallottak róluk, mint másfél évtizede az akkori élvonalról.

- A magyar dokumentumfilmet számon tartják az Egyesült Államokban?

- Elvétve tűnik fel egy-egy fesztiválon. Pedig ha egy filmnek nincs nemzetközi forgalmazója, és a nagy szemléken sem vetítik, akkor esélytelen. Bár nem láttam eleget ahhoz, hogy véleményt alkossak, a kurzuson a filmek utáni beszélgetésekből az derül ki, hogy a legnagyobb különbség a magyar és az amerikai dokumentumfilm között nem az, hogy az egyik sok pénzből készül, a másik meg kevésből, vagy hogy az egyik Irakról szól, a másik meg Kalocsáról, hanem az alkotói hozzáállás. Az egyik hallgató meg is fogalmazta: Amerikában forgatókönyv szerint elkészül egy másfél órás professzionálisan megszerkesztett film, Kelet-Európában pedig sokan csak forgatnak, forgatnak, legfeljebb koncepcióval a fejükben, aztán a vágóasztalnál megfulladnak a nyersanyagban. Ha ez tényleg így van, kár érte...

A Los Angelesben élő, 73 éves Kálmán Gábor díjnyertes dokumentumfilm-rendező 1956-ban emigrált. Ma a Dél-kaliforniai Egyetem professzora, a Nemzetközi Dokumentumfilmes Szövetség alapító tagja, és az egyik legtekintélyesebb diák-dokumentumfilmnek járó elismerés, a David L. Wolper-díj alapítója.

Kálmán Gábor: A rendszerváltás után misszionáriusnak éreztem itt magam