Szerelem, házasság, focivébé
 

A Portugália–Mexikó világbajnoki focimérkőzés közben vált benne megingathatatlan bizonyossággá, hogy a házasság próbaköve mégsem a gyermeknevelés, nem is az építkezés, mint ahogy ezt az anyjától hallotta, és az újságokban írják.

Két napra otthon maradt szabadságon, annyi eltennivaló gyűlt össze a kertben. Udvariasan kivárta, amíg a portugál csatár értékesíti a büntetőt, csak utána kapcsolta be pár percre a robotgépet. Amíg sült a cseresznyés lepény, előkerítette a metszőollót, és kiment lenyisszantani az alsó ágakról a szörpnek való bodzatányérokat. A kertből nézte, amint András sört tölt két korsóba, aztán az egyiket átnyújtja hetek óta náluk posztoló barátjának. A fiúknak megengedte, hogy lenyalintsák az övéről a habot.

– Góóól! – a megkönnyebbülés érces hangja szállt ki a házból, amikor Mexikó belőtte a szépítő gólt.
A vödör mellett hagyta a metszőollót, és mint az alvajáró, aki félig máshol van, bement a gardróbszobába, magára vette sárga, nagy virágos nyári ruháját, fogta a retiküljét, és taxival kiment a repülőtérre. Tíz éve vezette a repülőtéri jegyirodát, otthonosan közlekedett a csupaüveg csarnokban. Most egyenesen a tranzitba tartott.

A gép már a felhők között járt, ő bámulta lent az eltűnő utcasorokat. Tudta: minden házban tévé, minden tévében ugyanaz a huszonkét focista. – Rajtuk a világ szeme. A globalizáció felsőbb osztályba léphet – villant eszébe hirtelen, meg az is, hogy otthon a vödörben már biztosan fonnyadni kezdett a bodza, kár, hogy nem rakta citromos vízbe.

Többször is felhívta Vincét, de a szám átmenetileg nem válaszolt. Az egyetemen évekig húzódó, sértődős-kibékülős szerelem után fogadták meg naivan egymásnak, hogyha harmincéves korukban még szabadok lesznek, összeházasodnak. A művészettörténetet hallgató Vince mélységesen csalódott, amikor ő hirtelen elhatározásból hozzáment Andráshoz a természettudományi karról.

Évek teltek el, amikor kapott néhány sort Amszterdamból, Vincent aláírással. Azt írta, jól menő galériája van a belvárosban, a Nieuw Markt és a Rembrandt huis között egy egészen apró, vöröstéglás házban; a galéria fölött szűk, de igényesen berendezett agglegénylakás.

– Istenem, micsoda város! – sóhajtott fel a taxiban: csupa huis, theater, markt és gracht, a mélyvörös házak, mint a bársonnyal bevont ékszerdobozok sorjáztak az utcában. Mennyire ideillik Vincent, Európa esszenciájába, ahol szinte tapintani lehet a történelmet!

A taxi eközben alacsony kertvárosi házak között kanyargott, majd lefékezett egy szürke háromemeletes panelépület előtt. – Valami tévedés lehet, talán a belvárosban is van ilyen nevű straat – dadogta angol–holland keveréknyelven, de a sofőr csak a fejét rázta.

Alig hitt a szemének, amikor Vince kinyitotta a harmadik emeleti lakás ajtaját. A repülőgépen úgy képzelte, hogy fehér vászonnadrágban és hanyagul feltűrt zakóban fogadja majd, ehelyett barna kockás pizsamanadrágban volt.

Bár jól emlékezett az egyetemista Vince flegmájára, most mégis bosszantotta, hogy ennyi egymástól távol töltött év után csupa érdektelen semmiségről beszélt, és nem vette le a szemét a képernyőről; igaz, éppen Hollandia játszott Argentína ellen.

Kiment a nagyobb kartondoboznyi méretű konyhába, feltett főni egy csomag száraztésztát, elkeverte fűszeres konzerv paradicsompürével, és két személyre tálalta. Vince poharakat állított az asztalra, sörrel kínálta.
Reggel, amikor sajgó tagjait nyújtóztatva felébredt a kagylófotelban, első gondolata az volt, hogy kiülnek Vincével egy kávéház teraszára. Vince talán bevallja, hogy még mindig marja a sértett szenvedély, ő pedig panaszkodik neki kicsit túl fegyelmezett, kiszámítható életére, arra, hogy lassan olyanná válnak Andrással, mint két bolygó, amelyek az idők végezetéig forognak egymás mellett, hol közelednek, hol eltávolodnak, de sosem ütköznek már össze úgy, hogy az beleszikrázzon a világmindenségbe.

Ennél a szép, ámbár elszomorítóan őszinte gondolatnál vette észre a levelet az asztalon: „Munkába mentem – Vincent”.

Kora este ért haza. Sietve levetette a nagy virágos nyári ruháját, és benyitott a nappaliba.

– Hová tűntél? – kérdezte tőle András csendesen, szemrehányás nélkül, tekintetét a képernyőre szegezve, ahol éppen a braziloknál volt a labda.

– Sehová – válaszolta könnyedén, aztán elkezdte leszedni az asztalról a mosatlan poharakat. A tűzhelyen grillezett szűzérmét talált, hozzá tejfölös uborkasalátát, a kedvencét. A bodzatányérok citromos vízben áztak.
 
A brazil kapus óriásit vetődött a kapu jobb felső sarkába.

(Matkovich Ilona: Óriásszekrény. Göncöl Kiadó, Budapest, 2008. 185 oldal, 1890,- Ft)