Az idén nyolcvankettedik életévét betöltő Fónay Jenő nem titkolja büszkeségét, ahogy lendületes kézmozdulatokkal mutat körbe a volt foglyok fényképein, versein, festményein, a kegytárgyakon. A bitófák ugyan nem eredetiek, de rengeteg minden fennmaradt, még az a kockás füzet is, amiben a foglyokat nyilvántartották. Már a nyolcvanas években is küzdött azért, mondja, hogy méltó kegyhelyet kaphassanak néhai cellatársai, de nem csak őértük, hanem a többi csaknem négyszáz mártír rehabilitálásáért, emlékének megőrzéséért is harcol.

- De most komolyan, rengeteget viccelődtünk, folytatja a cellatörténetet. - Á, dehogy akasztanak holnap - ez volt a napi sutka, emlékezik vissza a halálsoron eltöltött hónapokra. - Másnap hajnalban aztán persze meglepődtek a fiúk...

Nem merünk vele nevetni, pedig ahogy egykori cellája bejáratához kalauzol, jó adag börtönhumorral fűszerezett történeteket mesél. - Nem volt ám itt sírás, ezek bátor gyerekek voltak! Az egyik - egy harckocsi kilövéséért halálra ítélt - Juta-dombi fiú egyszer akkorát rúgott az egyik smasszerbe, hogy aztán két hétig nem láttuk. Mármint a smasszert.

A Kozma utcai Kisfogházban, a "halálos zárkák" feliratú ajtó mögötti húsz, kétfős cellába a nem jogerősen halálra ítélteket hozták. Aki csak három napot lehúzott itt, legalább két akasztást végignézhetett, márpedig Fónay Jenő rekorder: az ötvenhatosok közül a legtöbbet, több mint négy hónapot töltött itt. Mégis megőrizték humorérzéküket, tartásukat.

Kétségei azonban senkinek sem voltak. Azok után, hogy Fónay Jenő 1956. október végén a Tímár utcai rendőrkapitányságon szerzett fegyverekkel csatlakozott "Szabó bácsi" Széna téri ellenállóihoz, nem sok jóra számíthatott. A megtorlások idején csak a Széna tériek közül tizenöt embert ítéltek halálra, köztük a parancsnokot, Szabó Jánost. Csak Fónay Jenő kapott kegyelmet közülük. Őt 1957. október 11-én tartóztatták le, és első fokon 1958. április 25-én ítélték halálra. Ekkor már itt ült, a Kisfogházban. Másodfokon július 8-án ítélték el, majd végül augusztus 8-án kegyelmet kapott, de csak 1963-ban szabadulhatott.

- Itt, e cellában ült Szirmay Ottó, a Tűzoltó utcai csapatból - vezet tovább a cellákon az "52116-os számú elítélt". - Azt hitte, nem merik felakasztani, ha elmondja, hogy Lenint Sztálin ölette meg. A nagybátyja Lenin mellett szolgált, de hiába mondtam Ottónak, hogy ne csináld, ezért biztosan felkötnek, makacs fiú volt. Fel is akasztották - mondja. - A Mécs Imre meg itt ült első fokon, mellőle négy srácot vittek el akasztani - jön a következő történet. Aztán a másodfokú tárgyalásra már szépen felcicomáztak, az addigi rongyok helyett tiszta rabruhát kaptunk. Akit már jogerősen is elítéltek, átvitték az egyszemélyes halálcellába, többségüket másnap hajnalban kivégezték, mutatja a hátsó udvaron álló, kisebb kísértetházat, amelynek bejárata épp a bitófákra nézett. "Na, itt már tényleg borzalmas volt...". Percekbe telik, hogy folytatni tudja, majd megmutatja, melyik bitóra akasztották Nagy Imrét, és hol volt a gödör, amibe a miniszterelnök testét dobták. - Nagy Imre kivégzését titokban tartották, de mi tudtuk - mondja, mert hallotta az egyik smasszertől. - Aznap eszeveszettül káromkodott a smaszszer, hogy "Éjszakára bent köllött maradni, mert fényképezték az akasztást. " Ki volt soron?", kérdeztem tőle. "Hát a miniszterelnök!" Fellázadt az egész börtön: "Emlékszem, ahogy visszhangzott minden: Gyilkosok, gyilkosok!"

- Meddig maradhatunk? - kérdezzük a halálos zárkákhoz visszatérve börtönőrünket, aki elmosolyodva közli: - Én ráérek...

Fónay úr ránéz, és ő is elmosolyodik.

Újra a Kisfogházban