Győzöm, győzögetem magam, hogy nem is olyan rossz, és nem nehéz, mert tényleg nem rossz előadás az új Anyegin. Csak valahogy kicsit sem rokonszenves. Okos, német színház, amelyet nem nehéz megfejteni, és mégis szórakoztató bogozgatni a rejtélyeket, ahogy minden főszereplőnek van egy pillanata, amikor belenéz a reflektorba, és nyilván magát látja. És amikor már azt hisszük, hogy értünk mindent, és Anyeginnek az lesz ez a kivételes pillanat, amikor szerelembe esik, és Tatjana zenéje jön belőle, akkor kapjuk a nagy fityiszt: ott vannak a reflektorok, de ez még nem Anyegin. Neki a csalódás lesz a magába nézés, az utolsó pillanat, ha egyáltalán ekkor néz még valahová, hiszen hanyatt fekszik a színen, és a feje fölött leng a reflektor.

Nem, azért sem sétálok bele Kovalik Balázs csapdájába, és nem a rendezésről mesélek, mert az a benyomásom, hogy túl van agyaskodva. Akkor is, amikor Lenszkij párbajvesztés helyett öngyilkosságot követ el Anyegin által, mert ez Anyegin bűntudatát enyhíti, és akkor is, amikor újra és újra ellepik a színt az Uri Geller-utódnak öltözött mentalisták, bőrruhás démonok, akik az ártatlannak látszó világot lakják. Szólhat erről is az Anyegin, de én mindig azt hittem, hogy éppen ellenkezőleg van: nem a világ démoniságáról beszél az opera, hanem a mindennapos nagy érzésekről, a kis hibákról, amelyek naggyá válnak. Hiába hercegek és grófok a szereplők, írhatta volna Szép Ernő is: szerelem volt, de nem ismertem fel.

Azért kár a fáradságért, mert erős gárda muzsikál. A zenekar kiemelkedően jól játszik Kovács János irányításával, a kürtösnek ugyan nehéz napja van, de Csajkovszkij szadista kedvében volt, amikor az ő szólamát írta. Két kiemelkedő énekesnő is van az előadásban, a két nővér, Tatjana és Olga, Bátori Éva és Mester Viktória. Érzem az ellentmondást, hiszen mindketten a rendezői segédlettől olyan nagyon jók, Bátori Éva a Levéláriában érzékeny, sebezhető és bátor, megidézi az emberét, aztán ugrik a szakadékba. Egy másodpercre sem tűnik hosszúnak a jelenet, pedig a hang fent kicsit fáradt-száraznak tűnik, de ez egyáltalán nem zavaró, inkább csak erősíti a kifejezést, Tatjana ereje végén jár a legfontosabb pillanataiban. Mester Viktória szerepe, amely általában egy ária és a maradék, ezúttal teljes szerep, minden pillanata fontos és érthető, ő a jelentéktelen lány, akire egyszer csak ránéz a nagy férfi, és ő szálldos: fontos vagyok, trófea lettem. Nem mellékesen: nemcsak játék van, de hang is, nem emlékszem, hogy így megszólaltak volna másnál is az ária szörnyűségesen mély hangjai.

Fekete Attila Lenszkij, szép hangon, tűzzel, egyetlen érzésre építve a figurát, és amikor az érzés elmúlik, nincs más lehetősége, mint lelövetni magát - Puskin biztos nem erre gondolt, de azt hiszem, Csajkovszkij sem. Anyegin a bemutatóra a második szereposztásból beugrasztott Molnár Levente, kicsit nyers, de mégis érzékelteti, hogy a felesleges ember egy ligával a többiek fölött játszik - illetve, hogy ezt hiszi magáról. A hang különlegesen szép, a fontos pillanatok nagyon oda is vannak téve, az arioso könnyeden hat, és ettől hátborzongató, míg danolsz és okoskodsz, barátom, két élet megy tönkre. És ha Tatjanát nem sajnálod, önmagadon esetleg megeshetne a szíved. Meg is esik, és akkor jön majd a reflektor.