Az egyik fiú feltérdel a padban. Csak nyár óta van itt, eddig a nagyanyjánál lakott valahol a Tiszazugban. A mamája már évekkel ezelőtt beköltözött a lovas kocsis Kálmánékhoz. Két picijük született, és most nyáron ezt a kilencéveset is elhozták a nagyanyjától. Balázsnak hívják. A szobaajtóban alszik, a küszöb mögött, családlátogatáskor a saját szemével látta a rongyait. Az anyja azt mondja, gyomorbeteg lehet a gyerek, mert nem bírja a szagát a malacnak, együtt laknak vele, nem merik kint hagyni éjszakára, nehogy ellopják. Balázst sem küldik ki a hidegbe, megengedik neki, hogy a szoba sarkában végezze el a szükségét.

A tanítónő együtt tanítja az első és a harmadik osztályt. Tanítványai harmadik végére felismerik a betűket, még ha nem is kötik össze őket olvasás közben. A számok között jobban eligazodnak, a számolást a vegyesboltban is gyakorolják.

Lehetetlenség most itthagyni őket és átmenni a polgármesteri hivatalba telefonálni. A kisebbek már szivárognak előre, a madárcsontú Zsanett szipog, Győző, akit gyakran ideges remegés fog el, már nyomná az orrát a tanítónő puha, flanelköpenyébe, de ő egy ügyes mozdulattal megelőzi, és megtörli az orrát; a zsebe folyton tele van papír zsebkendővel.

Hová telefonálna, a gyerekvédelmisnek, vagy a rendőrőrsre?! Aztán emiatt is buszozhat be a városba hónapokig, néha azt sem tudja, melyik gyerekügyben idézik a hatóság elé. Sikítana, beleüvöltené egyszer a hivatalosság arcába, hogy hallják meg végre. Mindig ugyanazok a bajok: elhanyagoltság, bántalmazás, éhező gyermek, iskolakerülés, szökés. Önmaguktól nem mentheti meg őket; aki tehette, elment, eltűnt, mintha sosem járt volna a faluban.

A gyerekek lassan körbefogják, a kés már megnyugodott, nem rezeg. Neki háza van itt, konyhakerttel, baromfiai. Amikor idekerült, egész más képét mutatta a falu. Mostanra, mire megöregedett, elromlott, ellustult ő is. Már csak tessék-lássék keresi az eltűnt ceruzákat, forintokat, tízóraikat, és nem követeli hisztérikusan, hogy a szülők jelenjenek meg legalább félévente egy fogadóóráján.

Balázs szégyenkezés nélkül, magabiztos léptekkel előrejön, és megáll az asztal mellett. - Tessék visszaadni! Ne féljen, tudok én célozni, csak ez itt okoskodik. Meg kellett neki mutatni - bök mutatóujjával hátra a padtársára.

A tanítónő kihúzza a kést a táblából, és leteszi a tanári asztalra. Az egész jelenet képtelen, mint ez a tanításnak nevezett csoda tudja mi, a harminc gyerekkel, akik nem az évszakok, hanem a segélyelosztó csatornák szeszélye szerint öltöznek, olyan viccesen, mintha folyton farsang lenne. Idén csak ruhaszállítmány érkezett a polgármesteri hivatalba, cipő alig, de az is női szandál volt.

Az jár az eszében, milyen szép, kerek mondatokban fogalmaz a fiú. Leereszkedik a tanári székre. A tábla felső sarkából, mintha kis, zöld békák spriccelnének szanaszét, apró darabkákban hullani kezd a zománcfesték le a földre. Igazán kár ezért a világoszöld iskolatábláért. A régi fekete teljesen lepattogzott és elfakult, de ő kivárta, a világoszöldet, az mégiscsak vidámabb szín. Két éve van a nyugdíjig, addig már biztosan nem kapnak újat.