Probléma van, megoldás nincs

Takács Imre május 8-i cikke (Törvényesített kirekesztés) pontosan ugyanazt sugallta nekem, mint azok a 10-15 éve megtartott igen magas szintű értekezletek, megbeszélések, ahol komoly szakemberek beszéltek erről a problémáról. Akkor még csak érezhető volt a "vihar szele", de megoldás nem született. Minden szakember csak a problémát ecsetelte különböző hozzáállásokból, de igazán előremutató, jónak tűnő, megvalósítható lépést senki sem mert tenni. Mindig azt éreztem ezeken az értekezleteken - nevezzük annak -, hogy őrült módon félnek kimondani az igazságot és ezért inkább mellébeszélnek. Egyik alkalommal megsaccoltam, hogy az ország minden részéből összesereglett szakemberek, akik gyermekneveléssel foglalkoztak, 75 százaléka 25 év alatti, 20 százaléka 30 év alatti, és kb. 5 százalék volt 35 és 50 között. Elképesztő, hogy mennyire nem tudta senki (akkor) sem, hogy mi lesz ebből, hogyan kéne tovább, kinek és mit kellene. Akkoriban nagyon demokraták voltunk, csak az "európai" megoldások jöttek számításba. A fiatalok hallgattak, mint a sült hal, a professzor asszony élvezte, hogy bámulnak rá, de azt nem vette észre, hogy semmit sem mond. Semmit.

Takács úr itt leírt véleménye is egy sötét bozótba vezeti az olvasót, ami nem egészen tisztességes. Mellesleg: 15 évig dolgoztam az ő helyi munkatársaival, 20-25 éves srácokkal, lányokkal, nekik kellett volna megoldani olyan "életveszélyes" helyzeteket, amiről halvány fogalmuk sem volt. Mindig voltak és lesznek jó és rossz tanárok. Én is tudtam, hogy ki a jó tanár! A tisztelet annak a tanárnak szólt, aki kiválóan ismerte a szakterületét, lebilincselően tudott előadni, és sohasem sértette meg a tanulóját! Ismerek ilyet, nem is egyet, és egyik sem volt "elnyomó". A manapság - évek óta tartó - átrendeződés egyik "terméke", hogy ilyenek lettek a gyerekek.

Nem megoldást kínálok, csak tiltakozom az ellen, amit Takács Imre képvisel cikkében. A 90-es években ömlesztve nyomtattuk ki a gyermekek jogait, de ezenkívül másra képtelenek voltunk, pedig az az időszak volt, amikor finoman meg kellett volna mondani, hogy amit csinálunk, sehova sem vezet, csak ehhez, ami most van. A 25 éves igazgatónő üvölti az iskolában a gyerekeknek, hogy legyetek szabadok, gondolkozzatok magasröptűen, élvezzétek az életet és szóljatok, ha bárki bánt benneteket!

Nos, ki bántja a magyar gyerekeket, Takács úr? Vagy mi?

Bali István

Veszprém

Lyukak a csatársoron

Félidő címmel (május 22.) megjelent cikkében a SZDSZ elnöke megkísérli elmagyarázni az olvasóknak - és nem utolsósorban az elnökválasztás előtt álló párttársainak - a szabad demokraták félidei bizonyítványát és jövőre vonatkozó elképzeléseit.

Kóka Jánosnak már a diagnózisa is elhibázott, amikor így fogalmaz: "(...) nem késő, fordíthatunk a helyzetünkön. 23 hónappal ezelőtt még a térség megbecsült országa voltunk. És ugyanennyi idő van a következő választásokig is, ameddig újra rendbe tehetjük az országot." A pártelnök állítása sajnos nem állja meg a helyét; már a legnevesebb - jobboldali elfogultsággal aligha vádolható - gazdasági szakemberek szerint is sok évre van szükség ahhoz, hogy a magyar gazdaság kilábaljon a jelenlegi válságból. Az SZDSZ elnöke demagóg sporthasonlattal - a 2005-ös, drámai Liverpool-Milan Bajnokok Ligája döntőjének példáján keresztül - akarja bizonyítani, hogy igenis hamar talpra lehet állítani az országot. Az összevetés teljesen értelmetlen, de ha már a sportnál tartunk: a leggyengébben teljesítő játékost az edző a félidőben le szokta cserélni!

Kóka János cikkének nagy részében a Fideszt és annak elnökét hibáztatja szinte mindenért, arról azonban nem tesz említést, hogy ki volt kormányon az elmúlt hat évben, és hogy ki volt hosszú évekig a gazdasági minisztert. "Nagyvonalúan" azt ígéri, hogy "(...) nem adunk biankó csekket, csak akkor szavazunk együtt a szocialistákkal, ha az az országnak érdekében áll." Az emberben óhatatlanul felvetődik a kérdés: miért, eddig nem így volt? Cikke utolsó bekezdésében pedig nyomatékosítja, hogy "az együttműködés nagy kérdése az adócsökkentés lesz". Ezzel kivételesen egyetérthetünk, kicsit elkésett azonban az SZDSZ, hiszen az Magyar Demokrata Fórum már korábban az asztalra tette konkrét adócsökkentési programját és a kisebbik ellenzéki párt szájából egyébként is sokkal hitelesebben hangzik az adócsökkentés ígérete, mint a hat éve kormányon lévő, belső viszályoktól hangos SZDSZ elnökének szájából.

Thaisz Miklós,

az MDF Országos Választmányának tagja, az IDF alelnöke

A kapitalizmus diszkrét bája

Az utóbbi hónapokban igen hasznos és érdekes tanulmányokat olvashattunk Kopp Máriától arról, hogy a frusztráltságot, stresszt okozó élethelyzeteink minden koleszterinnél károsabbak koszorúereinkre és éveket vesznek el tőlünk...

Ugyanis, az ember akkor is boldogtalan, lehangolt, ha egyébként van munkája, fedél a feje felett és anyagi gondjai sincsenek, de nap mint nap átverik, balekot csinálnak belőle és gyakorlatilag nincs hová fordulnia segítségért, jogorvoslatért.

Magam is frusztrált, lehangolt, dühös vagyok, mert becsapnak, semmibe vesznek, most éppen a telefontársaságok.

Hogyan is? Több mint három éve a Tele2 nevű cégen keresztül bonyolítom beszélgetéseimet. Ezt követően a T-Comnak, csupán a vonalért fizettem havi 3590 forintot. (Ez ám a biznisz!)

Egy 2008. március 28-án kelt levélben a Tele2 többek között ezt írja: "Ön azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy szüntessük meg az Ön számára nyújtott szolgáltatást. Ezúton tájékoztatjuk, hogy a kért módosítást rendszereinkben a mai napon végrehajtottuk." Mivel szivacsrészeg utoljára 28 éve voltam, és mentális képességem jó karban van, továbbá az ufók sem raboltak el, nem tudtam mire vélni a dolgot. Telefon a Tele2-höz. Megtudtam, hogy az Invitel Zrt. kérte nevemben a levélben írottakat.

Ekkor bekattant valami. Úgy három hónapja felhívott egy hölgy, aki elmondta, hogy egy Invitel nevű cég megvette a Tele2-t, ezért mostantól az nincs, hanem vannak ők, de semmi nem változik, csak a név. Kérdezte, ha eddig elégedett voltam a Tele2-vel, akarok-e az övék lenni. Még vicceltem is, mert mondám, hogy a hangja után ítélve, a magáé mindenképpen, de természetesen ezentúl az Invitelé.

Szóval átigazoltam. Erről hangfelvétel készült. A fent említett levél után felhívtam a Tele2-t. Nem volt logikus, hiszen eladták, bekebelezték, de mit ád isten, van ügyfélszolgálat és továbbra is van Tele2. Az történt, hogy az Invitel az én nevemben megszüntette a velük kötött szerződésemet. Kutatás az Invitel után. Egy fax birtokában kikértem magamnak, hogy vén fejemből hülyét csináljanak, és követeltem a telefonbeszélgetés írott változatát, abból ugyanis kiderül, hogy nem mondtam fel semmit a Tele2-vel.

Válasz nem jött. Ellenben érkezett a havi t-comos csekk, 3590 forint a vezetékért, plusz 338 forint 28 fillér egy Vodafone mobilra történő beszélgetésért.

Ez már a téboly. Az Inviteltől is megjött a számla, a T-Comot évek óta nem használom. Irány az ügyfélszolgálat. Magyarázzák meg a vodafone-os megterhelést!

Megtették. Az Invitel lemondott rólam és "visszaadott" a T-Comnak. És önök erről nem értesítenek? - kérdeztem megdöbbenve. Nem kell - hangzott a válasz. Még a Matávval kötött szerződés értelmében az övék vagyok, ha már senkinek nem kellek.

Mi ez, ha nem modern rabszolgaság? Úgy adnak, vesznek, mint a vágómarhát.

Szoktam volt mondogatni, (írtam is már egy helyütt) hogy demokrácia nem létezik kapitalizmus nélkül, de kapitalizmus létezik demokrácia nélkül. Nálunk ez van. És rossz a halálozási statisztikánk.

Dr. Király Gábor

Detk