Csaknem két évtizede, hogy a most ötvenesztendős Jámbor János építőipari céget alapított budapesti és müncheni irodával. Azt szembeszökő sikerre vitte (noha kerüli a feltűnést). Angyalföldön akár csak megközelítő eredményre sem számíthat, mégis öt éve tulajdonosa a Vasas futballrészlegének.
Egy jámbor üzletember
- Néhány perc, és a fotós is megjön...
- Örömmel látom, de nem szeretném, ha fényképet közölnének rólam.
- Miért nem?
- Mert nem vagyok médiasztártípus.
- Nem jó, ha egy, a magyar futballban is szerepet játszó vállalkozónak arca van?
- Szívesebben veszem az üzletember kifejezést. A vállalkozó minálunk már-már ugyanannyira lejáratott fogalom, mint amennyire alatta van a hazai labdarúgómorál bármiféle mércének. Egy pillanat... Ezt korrigálnom kell, mert a mai szereplők relatíve jobbak, mint a három-négy évvel korábbiak.
- Ezért "szállt be" a Vasasba?
- Az érzelmeim vezéreltek: Farkas János és Mészöly Kálmán játékán nőttem fel. Meg, ha nem lenne Vasas, akkor nem mennének a gyerekek Angyalföldre vagy Pasarétre. S annak, aki megteheti, hogy komoly összegekkel segítsen - nem feltétlenül a labdarúgásban: akármi másban -, van valamiféle kötelezettsége, legalábbis szerintem. Nem üzleti vállalkozás ez, hiszen tisztában vagyok vele: a ráfordításból semmi nem jön vissza.
- Karitatív tevékenységet folytat?
- Az túlzás. S bár nem látom jelét, hogy a magyar futballban a megfelelő minőséget, a tévébevételeket, a nézőszámot illetően egyhamar megváltozik a helyzet, hiszek benne: mégsem fölösleges az, amit csinálok. Nem szeretem mutogatni magam - ezt a fotó elmaradásából is tudhatja -, de talán jelent valamit, hogy amennyit ígérek, annyit mindig oda is adok. Többet nem szánok rá, mert európai felzárkózásra akkor sem lenne esély, ha annak az összegnek, amelyet évenként a Vasasnak juttatok, a többszörösét tenném be. Milliárdos nagyságrendnél azért már a megtérülésre is számítani kellene.
- Így viszont csak megy a pénz...
- Minden áron nem akarok futballsikert. Már, ha olyan nagy szó volna egyáltalán, mondjuk, az első háromba kerülés az NB I-ben.
- Mivel alapozta meg, hogy tulajdonos - ha tetszik, patrónus - legyen Angyalföldön?
- Nyolc évvel az után, hogy Drezdában közlekedésmérnöki diplomát szereztem, egy magyar építőipari vállalat engem választott luxemburgi cégvezetőnek. Két esztendővel később - 1991-ben - saját céget alapítottam; ennek Budapesten és Münchenben is volt irodája. A bajor városban négy emberrel kezdtünk, és újabb két év múltán már kétszázzal dolgoztunk. Mára cégcsoport működik, amely másfél ezer embernek ad munkát és tisztességes megélhetést.
- Münchenben is jár meccsre?
- Ritkán. Ám tisztában vagyok a különbségekkel, nem is szabad a magyar futballviszonyokat a kintiekkel összehasonlítani. De hát ez sok mindenre érvényes, noha a gazdasági életben Európa felé tartunk. Azzal együtt is, hogy ha Németországban valaki megtehet valamit, az ott büszkeségre ad okot; itt leginkább irigységre. A hazai labdarúgásra vonatkoztatva ez úgy van, hogy klubgazdának lenni korántsem dicsőség, mert jó, ha a tulajdonost nem mossák össze a szélhámossal.
- Szereti a jelenlegi magyar futballt?
- Bizonyos fokig kétségtelenül, ám el tudnék képzelni jobbat is. Észérveim nincsenek, miért támogatom. Néha eszembe jut, hogy ennyi pénznek a negyedéből hetente utazhatnék Rióba az egész családdal meccseket nézni. Aztán maradok Angyalföldön. S - bár nem ebből következően - a földön.
