A párbeszédben a "lovagok" - úgy is mint Kleón és Hurkás - , vagyis a hatalom várának pillanatnyi birtokosa és a hatalom várának bősz ostromlója csapnak össze s hívják igazságot tenni az öreg és rosszkedvű Démoszt. Őt szólingatják, hol "galambom, Démikémnek", hol "apjuknak" nevezve:

Hurkás: Oh, beh tiednek tartod már a népet! Kleón: Mert szája ízét én tudom leginkább. Hurkás: S úgy bánsz, miképp a rossz dajkák vele: Rágtodbul egy kicsit szájába téssz, saját poklodba háromannyi megy. (...) Kleón: Nem a Tanácsban piszkolsz most, ne gondold! Jerünk a Néphez! Hurkás: Ott az út, eredj! Kleón: Ne tartson vissza semmi akadály. Hej Démosz, jer ki csak! Hurkás: Jer, jer, apám! Kleón: Galambom, Démikém, jer csak ki, jer: Lásd, mint gyaláznak érted, kedvesem! Démosz: Ki lármáz? Mentek az ajtóm elől! Ledíboljátok a szent gallyamat. Ki bánt, jó Paphlagon? Kleón: Ez, és az ifjú lovagok. Démosz: Miért? Kleón: Amért szeretlek, kedvesed vagyok. Démosz: Te meg ki volnál? Hurkás: Én: vágytársa ennek, mert rég szeretlek s jódat akarom (...) Kleón: Tarts hát, oh Démosz, most mindjár' ülést, Tudod hol és ítélj: melyik közöttünk jobb szívű hozzád, aztán azt szeresd.

Tehát már a régi görögök is. Tehát már az athéni demokráciában is ez ment. Mi más ment volna? Ahol demokrácia van, ott demokrácia van. Annyira ez ment, hogy a Lovagokat be sem akarták mutatni. Féltek a Spárta fölötti győzelmet kisajátító valóságos Kleóntól. Úgy féltek tőle, hogy amikor Arisztophanész a komédiabeli Kleón maszkját úgy készíttette el, hogy a valóságos Kleón arcának vonásai felismerhetők legyenek rajta, akkor a színész nem vállalta a szerepet. Magának Arisztophanésznek kellett eljátszania.

Mert hiszen mit is jelent a népuralom? Min uralkodik a nép, amikor uralmon van a politikában? Leginkább önmagán. Önuralma olykor egészen a zsarnokságig fokozódik. De végtére is minden igaz szerelem - zsarnokság! Márpedig ahol a nép uralkodik a politikában, ott mindig felüti fejét a népimádat, a politikusok megrészegülése a néptől, ábrándos-szerelmes csüggésük a népen, a nép szaván, a nép igazán. A népszeretet egyfajta politikai ragály. Úgy terjed egyik politikusról a másikra, mint nagy járványok idején a kórság. Jól mondja Elias Canetti: "Azt, hogy az ellenfél miképpen ťfertőzŤ, jóllehet ez a politikai élet egyik leghatékonyabb jelensége, jóformán még alig vizsgálták." Hogyne fertőzne a népszeretet ragálya is, ha egyszer a nép is azt szereti, aki szereti őt? Márpedig akit a nép nem szeret, vagy nem eléggé szeret, annak annyi. Már a népgyűlés kapujában azt kérdezik a politikustól a Nép haragos kapuőrei: "Szereted a népet, vagy nem szereted? Erre felelj, kutyafi!" És a kutyafi, ha tud, így felel: "Hogyne szeretném! Mindig is szerettem és szeretni fogom, mint tenmagamat!" De ha valamelyik kutyafira rámutatnak a nép éber őrei - "Ez itt! Ez nem szereti a népet!" - akkor jobb, ha az be sem megy többé a népgyűlésbe, a parlamentbe.

Nem csoda, ha e sorsdöntő kérdés körül - "Ki szereti jobban a népet?" - jegecesednek ki ma, az új magyar demokrácia 19. évében a mérvadó politikai álláspontok. Népimádatban verseng, méri össze bajvívó erejét, vágtázik egymás felé, szavak félelmes kopjafáit szegezve előre egyfelől a magát nyeregben érző jobboldal és másfelől az államot - most, hogy kicsúszott alóla a koalíció nyerge - szőrén megülő baloldal. Az új többség és a szintén új kisebbség. Az győz, aki Démikét meg tudja győzni szerelméről, vagy legalábbis arról, hogy nem volt még Démikének rútabb, álnokabb, üresebb szívű lovagja, mint az igaz szerelmes "vágytársa", az állovag, a gaz csábító, aki csak "azt" akarja Démikétől, és mihelyt eléri, amit akar, hátat fordít majd neki. "Hé, hitszegő alak, álmok vámszedője! El a kezekkel Démikétől! Vannak még becsületes lovagok is, akiket kizárólag Démike boldogsága és gyarapodása érdekel, akik készek felkarolni a megalázottakat és a gyöngéket, letörölni az árva nép orcájáról a könnyeket, melyeket miattad ont!"

A szópárbajban összecsapó érvek igazságérvénye is nagyjából akkora, mint két és fél ezer évvel ezelőtt: "Én szeretem jobban a népet, nem te!" És a nép is váltig azt kérdezi most már: "Szeret vagy nem szeret?" E kérdés körül - mintha tengelye lenne - fordul meg a magyar demokrácia sorsa. Ki szereti jobban, végzetesebben, visszavonhatatlanabbul (stb. stb.) a népet? A mi Démikénk csak úgy kapkodja a fejét - hol jobbra, hol balra. Aszerint, merre csavarják. A politikai háború szerelmi vetélkedő jellegét kezdi ölteni. A tegnap még marciális politikai beszéd szerelmi vallomássá, egyfajta politikai dürgéssé szelídült. Csak messziről szűrődik e mézes beszédbe egy-egy elnyomott káromkodás, dühödt felhorkanás, a közelben sündörgő "vágytárs" elriasztása végett: "Veszed le a mocskos mancsodat az én édes mátkámról, szívem választottjáról, mennybéli jegyesemről!" Démikének, mi tagadás, jólesik ez a kis kényeztetés. Pironkodva hallgatja a lovagok fogadkozásait - hallott ő már ilyet eleget, még különbeket is ennél! -, hogy mit meg nem tesznek majd őérette, ha rájuk esik a választása; hogy micsoda boldogság vár őrá, ha: 1. kormány és nép, e két szerető szív közé nem hinthet többé konkolyt a rókalelkű koalíciós partner, vagy 2. ha új, előre hozott frigyben egyesül az érte lángoló ellenzékkel, mely hisz tulajdonképpen nem más, mint az új többség: a nép maga.

Persze a szerelmes lovag gyakran csalódni kényszerül Démikében. A nép állhatatlan. Hol viszonozza, hol nem viszonozza a politikus - a lovag - szerelmét. Elpártol tőle. Átpártol a másik lovaghoz. Vetélytársával csalja a lovagot. Csalfaságban olykor odáig megy, hogy kiszavazza a lovagot a hatalomból ("hálátlan Démike, hűtlen Démike, elcsábított, rászedett, elhülyített, szegény, szegény Démike!"), vagy nem szavazza be a hatalomba ("hálátlan Démike, hűtlen Démike, elcsábított, rászedett, elhülyített, szegény, szegény Démike!"), visszautasítja a lovag gáláns ajánlatát, leszavazza a Búsképű legszebb álmait.

Persze a nép nem mindig ismeri fel, mi a jó neki. Főleg hosszabb távon nem. Képtelen megérteni, hogy ami rövid távon és konkrétan rossz neki, az hosszabb távon és általában véve jó. Úgy levágja az aranytojást tojó tyúkot, mint a pinty. Ha teheti. Ha a lovag, merő jóindulatból, Démike saját érdekében nem fogja le Démike kezeit. Ne gondoljuk azonban, hogy Démike hálás neki ezért. De sőt! Démike hálátlan dög. Háromszáz forintért képes hátba döfni a reformkormányt. Mit tegyünk? A nép már csak ilyen: rövid távon gondolkodik. Egyre rövidebb távon. Ma már olyan rövid távon, hogy a lovag, ha sejtené, milyen rövid e táv, tán bele is halna. Hosszabb távon - Démike szerint - úgyis mindenki meghal. Mármost akár igaz ez, akár nem igaz, a lovagnak ebből kell kiindulnia. Ha nem ebből indul ki, elveszti a csatát, melyet "vágytársával" vív Démike szívéért. Ezek szerint elveszti. Azt mondja, a következő öt évben, tíz évben, tizenöt évben még hatalmas tervei vannak Démikével. Hiszen még csak most házasodtak össze. Erre Démike kifordítja üres zsebeit, és odamutatja a lovagnak. Égbe kiáltanak ezek a zsebek! A politikai osztály a kezét tördeli. A jobb keze a bal kezét. A szakértők szakértői kormányért kiáltanak. A reformkormány reformokért. A rendbontók rendért. A rendteremtők egy kis rendbontásért. A nép is kiáltana, de népszavazásokkal forrasztják szájára a szót.

A Lovagok szerzőjének, Arisztophanésznak nem voltak illúziói sem a lovagokról, sem a népről. A demokráciáról sem. Ha egyáltalán volt valami illúziója, akkor az saját művészete, a komédiaírás társadalomjavító hatásába vetett hite volt: azt hitte, hogy az athéni démosz, ha komikus maszkban, "Démikeként" pillantja meg magát, ráébred politikai méltósága tudatára, lerázza magáról a "kis, hülye népike" szerepét, visszanyeri politikai ifjúságát, amikor még szép volt és merész, nem követi el többé régi hibáit és melléfogásait. Arisztophanész komédiája ezzel is végződik: az elaggott, hízelgést és ajándékot követelő Démosz visszanyeri ifjúságát és elzavarja lóvátevőit. A valóságban azonban nem nyerte vissza. Lóvátevőit sem zavarta el, csak váltogatta. És végül meghalt végelgyengülésben.