Geszti Péter: Régebben történt, hogy Pici, amikor az utcán végigsétált, becsöngetett. Én nem tudtam ki az. "Hajnalban" volt ez, szombat reggel 8 órakor. És akkor beszólt: Nyitva van a kapu! De ki ez? Kinézek, és ott áll a Presser a kutyával.
Orosz József: Mit akart?
Geszti Péter: Semmit, csak szólni, hogy csukjam be, mert milyen veszélyes nyitva hagyni a kaput. És akkor kiböktem félholtan: köszönjük Pici bá'. Azt sem tudtam, hol vagyok, még aludtam.
Van egy másik történet. A múltkor nem találtunk pumpát a biciklihez otthon Edittel, a szerelmemmel. Gondoltuk, ma szeretnénk biciklizni, föl kéne fújni a kerekeket. Áttelefonáltam a Picihez. Mondom: Pici bá', van nektek pumpátok? Van, persze Enci ad, gyertek át. Átmentünk. Az egy óra, mert ugye állandóan levegőt veszünk, az már egy óra. Aztán eljöttünk, felfújtuk, visszavittük, de már nem volt otthon, és csak egy SMS-t küldtem neki, hogy "kösz a pumpát, szomszéd". Visszaírt, hogy "szívesen, servizio". És ezzel felbiztatott, hogy nyugodtan menjünk át máskor is, bármiért, húsklopfolóért, galvánelemért.

Orosz József: De nem miatta költöztél oda?
Geszti Péter: Nem, bár megtudtam, hogy ott van abban az utcában, az utolsó ház az övé. És jópofa volt, mert amikor először megnéztem, akkor abszolút ráismertem, hogy ez csak az övé lehet, mert elsőre egy picit olyan, mint egy mesebeli indóház. Olyan sárga, zöld, úgy el van bújtatva a fák közé. Szóval olyan Picis ház. És én szeretem, amikor egy embernek a lénye kivetül a tárgyaira, a gondolkodására, tetteire, a gesztusaira, illetve mindenére. Azt gondolom, hogy egy alkotó ember a környezetét is úgy alakítja, hogy abban ő benne van nagyon. És ez valahogy nagyon jellemző rá, ez az egész ház.

Orosz József: 1983-ban az Első Emeletnek miért volt szabad Amerikáról énekelni, amikor az LGT-nek nem? Koncz Zsuzsának is szabad volt.
Geszti Péter: Hát azért talán, mert nem volt tétje, hogy mi mit énekelünk. Az, hogy jön néhány fiatal gyerek, aki énekelget valamiről, hát kit zavar ez? Senkit. De ha ő teszi ezt, annak más jelentése van. Meg hát - most tök őszinte legyek? - nekünk fogalmunk sem volt, hogy mi az az Amerika, amiről énekeltünk akkor. Tehát írtuk, írtuk, meg gondoltuk, reméltük, vágytuk, de hogy mi volt, azt azóta megtanultuk, köszönjük szépen. Ma már nem írunk ilyen dalt.
De akkor még volt sanzonbizottság. Az "Állj vagy lövök" nagy érdemű slágeremet, amit annak idején az Első Emeletnek írtam, először visszadobták a szövege miatt, és azt mondták, hogy csak akkor mehet, ha átírjuk, hogy "állj vagy jövök". Mondtam, hogy ennek mi az értelme? Főleg a dal kontextusában. Akkor ilyen marhaságokon elment az életünk.

Orosz József: Gárdos Péter egyik filmjéről azt írta valaki - nem tudom, ki a szerző - a Filmvilágban, hogy „Gárdos Péter filmjében mindenki a jövőt szeretné tudni, miközben a múlttól szenved”. Ez egy jó mondat, lapos mondat is, meg sok jelentésű is. De ha valami közös benned és Presser Gáborban, ez a nyomasztó múlthoz való viszony.
Gárdos Péter: Elmondok róla egy történetet, jó? Egy egészen múltbeli történetet. Olyannyira múlt, hogy ez valószínűleg a '70-es évek legeleje, vagy a '60-as évek legvége. Lehet, hogy a '60-as évek vége. Még Omega van. És én azon kevés szombat esti programjaim egyikére megyek el, amikor az Omega még játszik ott a belvárosban. Fent ül egy pali, egy kövér ember, akiről én azt tudom csak, hogy ő egy Omega-zenész és nagyon jó zenész. Pontosan fel tudom idézni azt az állapotot, ahogy akkor ott állok. Gátlásos vagyok, vágyom valami kapcsolatra, de semmilyen kapcsolat sehol a közeljövőben körülöttem nincs, egyetemista vagyok egyébként. Izzad a tenyerem és még előttem is van két sor magányos pali, és mögöttem is van két sor magányos pali, néhány lány is - nagyon kevés egyébként -, azok hátul táncolnak. És rokont keresek. Az ember ilyenkor néz körbe, és keres egy unokatestvért, hogy valamibe belekapaszkodhat. És fent a színpadon meglátom a Pressert. És azt látom, hogy - nem ismerem, ugye nem tudom, hogy egy híres vagy nem híres zenész, nem vagyok elég ismerős az akkori zenei körökben - hogy van egy színpad, ahol a kor hősei zenélnek egész jó zenéket. Van egy csomó ember, aki korhős, akin látszik, hogy a nők kedvence és benne van a mézesbödönben nyakig. És van egy, aki szemüveges, nagydarab. Az a kövér gyerek, akit általában kiutálnak az osztályból, és egyfolytában gúnyolnak.
Geszti Péter: Hajrá freudi!
Gárdos Péter: Ja, persze - szóval kiutálnak az osztályból. És tökéletesen komolyan csinálja a dolgát. Nem hiszem, hogy ezt így látta akkor, de én emlékszem arra a pillanatra, hogy belékapaszkodtam arra a 30 percre, hogy van ott fent egy rokonom, aki éppolyan idegenül mozog a mézesbödönben, mint én. Ő a szívdobogás abban a zenekarban.

Orosz József: Sikerült azóta mélyebbre ásni a "Presser-jelenségbe"? Te legalább ismered őt?
Gárdos Péter: Ezt nem merném állítani. Nagyon szeretem a Pressert és elképesztően tehetséges embernek tartom.

Orosz József: Te a barátja vagy Péter?
Geszti Péter: Én a szomszédja vagyok, és egyébként meg egy nagy tisztelője. De tényleg, most mindenféle áhítat nélkül.
Gárdos Péter: Azt gondolom, hogy a barátság ott kezdődik, mikor az ember a sebeit kitakarja. Egy-két dolgot elmond abból, hogy mi a baja a világgal.

Orosz József: De a sebeiről tudsz. Letiltották, bezúzták, nem engedték, hazarendelték, elzavarták, elküldték.
Gárdos Péter: Na most mondok valamit neked, valami egész döbbenetes dolgot. Szerintem ebben a világban ez egy stimuláló dolog volt. Meggyőződésem, hogy a magyar filmművészet azért tartott ott a '60-as, '70-es években, ahol tartott, és azért volt igazán jelentős, mert agyonnyomorított volt, és folyamatos jelbeszédekre kényszerítették. És a Picinek - most ezért nagyon haragudna - szerintem jót tett az, hogy ebben a borzalmas-gyönyörű világban lehetett fiatalember és koraférfi. És egészen más karriert csinált volna, és egészen más típusú életet élt volna Amerikában.
Mindegyiküknek szüksége volt ennek a közép- és késő kádári rendszernek egyrészt a teljes abszurditására, a fonákjaira és a tiltására, a sanzonbizottságra és az elvetemült hülyéire ahhoz, hogy ez a csakazértis legyen bennük, a megmutatás.

Geszti Péter: Picit vitatkoznék. Szerintem ezeknek az embereknek a tehetségéhez nem fér kétség. De az analógiáik ma is meglennének, meg is vannak szerintem, csak nem így tekintünk rájuk. Megtalálhatnánk a mai pandantjaikat. Egy nagy különbség van, hogy a korszak egyszerűen nem termeli meg az erre való nyitottságot.
Gárdos Péter: Piac nincs. Igazad van, az is kell.
Geszti Péter: Ők olyan kultúrába nőttek bele, ahol egyébként a műveltség szabta meg többek között azt, hogy milyen típusú kibontakozás vár rád.
Gárdos Péter: Így van.
Geszti Péter: Ma ez a műveltség mint fogalom, ez ma nem érdekes és nem számít.

Orosz József: Ti feldolgoztátok a "Nem adom fel"-t. Akkor mint egy „szentképet” levettétek a falról, egy kultúrának a lenyomatát, egy korszaknak a lenyomatát. Akkor az már egy ikon volt, a Rapülők idejében.


Geszti Péter: Én azt kerestem akkor benne... egyrészt imádtam ezt a dalt, recsegésig hallgattam annak idején a Tesla lemezjátszómon. Elkezdtünk csinálni a Berkesékkel, kicsit szórakozásból, próbálgatásból, egyebekből, és mikor elkezdett kialakulni egy lemezanyag, akkor azt néztem, hogy ez nagyon klassz, de ezzel a társadalom nagy része nem fog tudni semmit kezdeni, mert annyira újszerű. És kéne valami, ami a kultikus jelleget, azt a fajta kontinuitást, ami az LGT-ben számomra mindig is megvolt, zenei értelemben a Rapülők mellé vagy a Rapülőkbe belehelyezi, és ilyen értelemben picit legitimálja más korosztályok számára is. Ez persze csak a pozicionálás volt, ennél sokkal egyszerűbb indoka is volt. Ez a Rapülők korai hip-hop korszaka. Azt kerestük, hogy ha feldolgoznánk egy LGT-dalt, melyikben van olyan ritmus, ami a mi hip-hop-os bontásainknak megfelel. És az LGT-nek ez a dala, ez a "Nem adom fel", ez a lüktetés, ami akár egy kicsit ilyen funkyra is emlékeztető lüktetés, ez pont belevágott. Tehát zenei értelemben is, pozicionálási értelemben is. Ez egy olyan alapmű volt világéletemben, amiről azt gondoltam, hogy nekem ehhez közöm van, én ebben éltem, és én ebben élni szeretnék. Sőt, ha megengedik Presser, Sztevanovity Dusán és a többiek, akkor én ehhez szeretnék hozzányúlni. Szeretném a saját 90-es évtizedemben - ugye '92-ben csináltuk ezt meg -, szeretném ezzel kapcsolatban elmondani, amit még én így gondolok.

Orosz József: Presser szomorú ember? Vagy semmivel nem szomorúbb, melankólikusabb és depressziósabb, mint egyébként a korszak maga?
Gárdos Péter: Sosem gondoltam erre, ravaszt kérdést teszel te itt fel nekem. Néha megcsapja az embert valami keserűség. Lehet, hogy ezért haragudna, hogy ilyet mondok most itt a háta mögött. Soha senkivel nem is beszéltem erről, vele pláne nem. De tényleg, most hogy mondod, van benne valami, a lényében valami súlyosság. De most nem a kilók értelmében gondolom.
Geszti Péter: Igen, a dalaiban is van.

Orosz József: Keserűség ez? Fanyarság?
Gárdos Péter: Nem, nem. Ez keserűség. Nem tudom honnan jön. Valószínűleg ez egy alkati kérdés lehet. Ilyen a privát életben is, van benne egy ilyen.

Orosz József: Dusánnal arról beszélgettünk, hogy mint Seres Rezső lakásszomszédja hallotta a Szomorú vasárnapot és Presser azt írja tovább, amit elkezdett Seres Rezső írni. Hát mi mást írna egyébként? A Dob utcából, Budapestről, Közép-Európában?
Geszti Péter: Egy dolog biztos, hogy sok olyan Presser-szerzemény van, amiben nagyon-nagyon nehezen meghatározható - a Gárdos Peti erre biztos azt mondaná, hogy freudi értelemben, Ferenczi és társai értelmében jól meghatározható -, de nehezen megfogalmazható érzelmi örvény van. Tehát valami olyasmi szabadul föl néha a zenéjéből, ami szerintem a legnagyobbaknak adatik meg, akik valóban ki tudják fejezni hangjegyekben, ami csak a lélekben van. De a Presser-szerzeményekben valóban van helyenként Seres Rezső-i hangulat.

Gárdos Péter: Hadd gondoljam ezt tovább. Itt van például a kedvenc Pici-számom az "Ilyen a box". Egy nagyon egyszerű zenei képlet. Egyszercsak hirtelen megemel egy oktávot és kezdődik benne kvázi az az angyalkórus. És annál szomorúbbat, annál szívbemarkolóbbat, annál megrendítőbbet keveset ismerek. Egészen magasrendű zene.

Geszti Péter: Én nem tudtam, hogy Seres szomszédja volt egyébként.
Orosz József: Az volt, igen. Fölötte lakott.
Geszti Péter: Az egy nagy szerencse. Szerintem a Presser alapvetően értelmiségi lett. Értelmiségi kultúrember. Az, hogy momentán zenész, az lehetett véletlen is, lehetett volna bármi más, azt valószínűleg ugyanilyen jól csinálta volna.

Orosz József: Lehetett volna basszbariton.
Geszti Péter: Lehetett volna basszbariton, lehetett volna még valami. Ugye klasszikus zenét tanult. Nem véletlen, hogy sokszor és szívesen lép föl Kocsissal, másokkal. Hogy a klasszikus kultúrához való viszonya meghatározó mindenben, és pontosan ezért tudta transzponálni ezt a nagyon értékes, nagyon masszív, az emberi kultúra alapértékeiről szóló műveltséget az ő saját tehetségén keresztül a popzenébe és a rockzenébe. Azért ilyen hihetetlenül sokoldalú. Azért van 40 éve a topon, és azért beszélgetünk most róla. Ehhez persze társul egy csomó más adottság - valószínűleg -, ami a precizitás, ami a kíméletlenség. És még valami: hihetetlen emberismerete van most már nyilván erre a korra, ahova most elért. Gyakorlatilag mindent tud, átélt ezer színházi balhét, 45 ezer koncertet, bulit, hülyeséget, elválást, szakítást, összeveszést, filmrendező-kirúgás. Mindent. És ebből egy olyan hihetetlen, elképesztő összetett mélység áll valószínűleg elő, amiből gyakorlatilag bármi előrántható.

Orosz József: Érdekes, hogy Gárdos Péter a keserűségre a boxot hozta föl példaként. Amit te választottál Geszti Péter, a "Miénk ez a cirkusz"-t, az nem ugyanaz?
Geszti Péter: Mérhetetlen szarkazmus. Legyünk őszinték: a szocializmusban ez volt az egyetlen lehetőség, hogy ne a nagy parnasszuson egyensúlyozó művészeti kategóriában próbálj meg létezni, hanem valamit mesélj a hétköznapokról érthető nyelven, ami áthallásos persze egy kicsit, mindenki érti.
Orosz József: Most is.
Geszti Péter: Most is. A hülyeség az rendszerfüggetlen és pártfüggetlen.

Orosz József: Ti ismeritek őt, vagy csak nagyon szeretitek?
Gárdos Péter: Dolgoztam is vele, ismerem is. Szemérmes pali. Na most a szemérem az egy nagyon fontos alaptulajdonság. Ha azért provokáltál, hogy mondjam meg, a barátom-e, kénytelen vagyok őszintén válaszolni, mert fogja hallgatni ezt a sok süket dumát, amit én itt nyomok, és kénytelen vagyok mondani, hogy én nagyon szeretném, ha a barátom lenne, de nem vagyunk barátok. Nem vagyunk barátok. A Péter is tett egy distanciát, ő a szomszéd.
Geszti Péter: Distanciát nem én tettem, hanem az élet így alakult.
Gárdos Péter: Jó, világos, na de ez azt jelenti, hogy amikor mi beszélünk róla - és megint elmondom, hogy elképesztően nagyszabású művésznek tartom -, azt gondolom, hogy a XX. századi magyar kultúra elképzelhetetlen nélküle.

Geszti Péter: A Pici rafkós. Nagyon rafkós gyerek. És ezt azért merem mondani, mert ezt úgy értem, hogy az emberi játszmákban, amiket folytat kifelé, azokban hihetetlenül profin helyezkedik, és nagyon-nagyon jól tudja, hogy kinek mi a gyengéje, és nagyon ügyesen tudja úgy alakítani, hogy tulajdonképpen az együttműködésekből valami szülessen. Ennek most nincs pejoráló tartalma, amiről beszélek, hanem a rutinja és az az emberi tapasztalat, amiről az előbb beszéltem neked, hogy hihetetlen sok emberrel működött együtt, találkozott. Szóval ebből óriási tapasztalat van. És tulajdonképpen mindig röhögök rajta, hogy azonnal felméri, ha találkozunk, hogy éppen most hogyan indítjuk ezt a dolgot, beszélgetést, hogyan kerüljünk el oda majd 5-10 perc múlva, ami majd a lényeg lesz. Szóval hihetetlenül bírom ezt a fajta képességét. De ez egyébként az alkotó embernek is az a fajta képessége, hogy úgy tud szocializálódni másokkal együtt, hogy annak a kooperáció a lényege, aminek persze nyilván mindig a hatalmas egóval rendelkező alkotóembernek kell a középpontjába lenni, tehát neki. Ugyanígy nyilván érdekes, amikor másokkal együttműködik. Szerintem, akinek a pályája úgy alakult, mint neki, hogy abból a kultúrtérből, ahova eredetileg tartozott, - ahol már messze túl van ezen az egészen bizonyos értelemben -, ennyire kilép onnan, az magányos. Az nem tud más lenni, csak magányos szerintem. Ezzel ez együtt jár. A Jóisten másként szabta ki rád azt a tehetséget, más energiáid vannak. Lehet, hogy te se tudod pontosan, hogy mi az, de még ráadásul profi is vagy, tudsz dolgozni, ez nagyon nagy dolog. Tudsz és akarsz dolgozni, keccsölni, meghalni a sikerért, odarakni magad stb. Ha ezek párosulnak, akkor ott magány születik szerintem.

Gárdos Péter: Igen, ezt a Péter pontosan fogalmazza. Igen, hát ezt kerülgetjük, ezt a forró kását kerülgetjük.
Geszti Péter: Ez szimplán törvényszerű, azt gondolom.
Orosz József: Tapasztalod is?
Gárdos Péter: Igen. Neki megadatott az is, hogy gyakorlatilag az élete első pillanatától ő folyamatosan sikeres. És az nem egy barátságnövelő motívum.

Orosz József: Miért választottad az "Egyedül nem megy"-et? A Ripacsokból?
Geszti Péter: Te is azt akartad?
Gárdos Péter: Igen. Hát ez egy nagy történet. Egy személyes motívumot kénytelen vagyok elmesélni, ha rákérdeztél. Ez nem a Picihez tartozik, ez hozzám tartozik. Én nagyon nehezen kerültem be a filmszakmába. Nagyon nehezen, mert nem volt ugye diplomám. Mindenképpen filmrendező akartam lenni. Nem vettek fel. Pont akkor a bölcsészkart végeztem, ötödikben volt... 3-4-5 évenként van felvétel akkor is. '71-ben jelentkeztem, és a harmadik felvételin kizuhantam. De mindenképpen el akartam menni filmrendezőnek, és megpróbáltam. És ehhez - mint mindenhez - társakat kell keresni, és az egyik ilyen patrónusom, a Sándor Pál volt. És sose felejtem el, a Ripacsok készült akkor, amikor benne voltam egy ilyen, később aztán elvetélt forgatókönyvben. Tehát állandóan, havonta terítékre kerültem a művészeti bizottságban, és behívott, nézzem meg a Ripacsokat. Elementáris hatással volt rám. Munkavetítés volt, nem volt kész a film, tele volt rajzolva. Tudod, ahol munkavégzés van, ott össze-vissza van firkálva, akkor még ráadásul rendes celluloidszalagon vágtak. És ott lement ez a szám, az "Egyedül nem megy". És akkor is éreztem, hogy ez hihetetlen, milyen pontosan kifejezi azt, amit én akkor gondolok a világról, ez '78-'79 táján lehetett, '78. Elképesztő erővel gyűjtöttem magam köré a csapatot. Azt a csapatot, akivel majd filmet akarok csinálni. Fúrtuk együtt az alagutat, este meg akartuk váltani a világot. És itt van egy ember, aki ezt megcsinálja egy  filmben előttem. Az irigységtől és a hódolattól nem láttam. És itt van ez az átkozott Presser, aki viszont ilyen hihetetlen tehetséges dalt ír ehhez az életérzéshez. És ha már így szóba került, akkor azt is elmondom neked, hogy ez a fő okom, hogy én a Picivel soha nem álltam össze filmzenére.
Sok-sok filmet csináltam, mindig gondolkodtam rajta, hogy most majd jön a Pici. Én annyira, de annyira nem akartam hasonlítani a Palira! És ráadásul olyan sokan meg is vádoltak, hogy olyan filmeket csinálok, mint ő. Erre azt mondtam, hogy hát az nem lehet - jó, a Garas átjött, de a Kernt már nem szeretném átvenni. Holott az Andrissal nagyon jóban voltam, és nagyon szerettem volna, hogy egyszer egy közös prológot csináljunk, de éppen ezért nem csináltam.
És ezért nem hívtam a Pressert se soha, mert mindig azt gondoltam, hogy nem akarom Plait utánozni, pedig mindig baromira vágytam rá. Most is ott tartok, hogy készülök egy filmre, épp a Pali a producerem, beszélgetünk. Azt mondja, kié lesz a zene? Hát mondom: te, ki kéne próbálni most már egyszer a Picit nekem.
Később, amikor Picivel az Óz, a csodák csodájának felvételén találkoztunk a rádióban, akkor én még soha életemben ilyet nem láttam. Nagyon sok zenei felvételen voltam a filmjeim kapcsán, de ezt a típusú aggályoskodó precizitást, ahogy a Pici a látszólagos könnyedsége mögött, ahogy 28 ezerszer azt mondta, hogy a trombitaszóló még nem elég, és mondott egy olyan szót, amit nem is értettem. Nem zenei műszót. Azt mondta, hogy nem elég bátor. Nem elég bátor - mondta. És akkor 15 ezerszer nekiment az a szerencsétlen trombitás, és nekem már rég jó volt.

Orosz József: Kínozta vagy kihozta belőle?
Gárdos Péter: Kihozta belőle. És akkor azt mondtam a végén: de Picikém, negyedik órája csináljuk ezt a rohadt izét, egy szám, menjünk tovább. Na, ne menjünk, ez nem jó! Nem érted? Ez nem jó. Mi van? – mondom én. Azt mondja, hova sietsz? Mondom, ezt az egy sort csináljuk. Azt mondja, ha kell, akkor húsz órát itt ülünk. És láttam, hogy ez nem enged. Megbolondultam, másrészről meg hihetetlenül felnéztem rá ezért.

Geszti Péter: Nekem a színházi, film- és koncertélményeim a kamaszkoromban azok csak LGT-k voltak.
Orosz József: Te hányas vagy Péter?
Geszti Péter: Én 1964-es. Engem sem a Piramis, sem a Beatrice, sem a - mondjál még valamit -, az Omega, tehát semmi nem érintett meg igazán. A Loksi mikor jelent meg? A dupla album? '80-ban.
Orosz József: '80.
Geszti Péter: Na, az nekünk olyan volt, mint amikor az ember először elolvassa mondjuk a 'Tajtékos napokat', vagy valami hasonlót. Nem tudom neked elmondani. Emlékszem, a nagyanyám által kötött pulóverben üldögéltem minden házibulin, mert csak azt gondoltam nagyon menőnek. És Schnell Ádámmal - aki akkor még... nem, ő se gondolhatta, hogy színész lesz majd - egy gimnáziumba jártunk, és a sashegyi bulikon üvöltötttük: 'Embertelen dal', 'Prológ' és 'Trialog', 'Box', 'Sziszifuszi blues'. És azt gondoltuk, hogy azért hallgatunk ilyen zenét, mert mi, a sashegyi gyerekek tudjuk, hogy a kultúra az nagy K-val írandó, és a rockzenében a "k" ott belül a "c" után, az is nagy K. És az LGT jelképezte nekünk a nyugatiasságot, és ezt most visszavezethetném egyébként a Presser egész művére - egyébként a magyar kultúrában is az egész XX. század ebben az őrjöngésben telt el ugye -, hogy ez a nyugatias kultúra, vagy pedig ez a népies kultúra. És valahogy a popzenében, a rockzenében a Presser hozta azt, ami a nyugat. És továbbmegyek: nem Anglia. Mert azt egyébként a Szörényiék kezdték el. Nem, ez Amerika. És mindaz, amit mi vágytunk, gondoltunk, reméltünk, hittünk arról, hogy milyen lehet...
Gárdos Péter: Ez egy illúzió, annak semmi köze nem volt a valóságos Amerikához.
Geszti Péter: Ez így van.
Gárdos Péter: A szabadsághoz és a tengeren túlhoz, a mesék birodalmához volt köze.

Geszti Péter: Ez a népies-urbánus ellentét, vita - nevezzük, ahogy akarod -, ha a popzene kategóriákban kellett volna megfogalmaznom, akkor biztos azt mondtam volna, hogy nekem az LGT az a nyugat-európai világ, meg általában a szabad világ. És hogy mindaz, ami a Nyugattól indul az irodalomban, az 1900-as évek elejétől. Szóval én valahogy így...
Gárdos Péter: ...az irodalomban is kiválasztja az ember magának a csillagot. Eldönti ezt kamaszkorában, hogy Illyés vagy pedig a Kosztolányi...
Geszti Péter: ...igen, vagy hogy Karinthy vagy Tersánszky. Mind a kettő zseniális.
Gárdos Péter: Ez nem egy minősítés. De csillagot kell választani. És mi eldöntöttük, hogy Pressert választjuk.