Orosz József: Sorozatunk harmadik részében Radnóti Zsuzsa, a Vígszínház dramaturgja és Parti-Nagy Lajos költő mutatja meg a '70-es éveket, megmutatja a Popfesztivált, megmutatja a Harmincéves vagyok darabot és megmutatja a Padlást. Zsuzsa, ön szerint mit értenek immár több mint három évtizede félre a Popfesztivállal kapcsolatban? Félreértették több mint három évtizede, hogy ez a rock, a műfaj és a generáció elárulása. Jó három évtized elteltével úgyszintén félreértették, vagy Presser Gábor értette félre, amikor találkozott Déryvel és megkérdezte tőle: Mester, ugye ez a darab arról szól, hogy bárhova megyünk a világon, visszük magunkkal azt, amink van?
Radnóti Zsuzsa: Én is hallottam természetesen mostanában is, meg főleg a bemutató előtt ezeket a bántásokat. '73-ban vagyunk. Az egyik legkeményebb időszaka az egész kádárizmusnak. Volt egy félelem, lehetséges, hogy ezt nem fogják engedni. Bizony előfordult, hogy egyszer-kétszer beültek a próbára az önkormányzattól, a fővárosi tanácstól vagy pedig a politikai bizottságtól. Csak úgy ott ültek és néztek, utána megköszönték és elmentek.

Orosz József: Fontos elvtársak voltak?
Radnóti Zsuzsa: Akkor ott fontos elvtárs volt, mert ő vitte vagy adta tovább a hírt, ha valami nem stimmelt. Tehát magyarul az egyik oldalon volt egy ilyen pici kis félelem, hogy nehogy itt valami baj legyen, vagy komoly dolgokat akarjanak kihagyni, vagy netán betiltani. Tehát ez volt az egyik oldal. A másik oldal pedig az, amiről ön mondta az előbb, hogy félreértések. Egyszercsak valóban kezdtük hallani, hogy a fiatal értelmiség és talán a rockszakma elkezdték vádolni, vagy bántani Presseréket, hogy ők egy olyan anyaghoz adták a nevüket és a zenéjüket, amely tulajdonképpen a popkultúra vagy a popfesztiválok vagy a popzene ellen szól. Szinte árulásnak tekintették. Amikor erről tudomást szereztünk, akkor Marton Lászlóval felkerestük Déry Tibort, és azt a furcsa kérést terjesztettük elő neki - gondoljanak bele, Déry akkor 78 éves és nagyszerű, klasszikus írónk -, hogy legyen szíves a Film-Színház-Muzsika című lapban helyreigazítást írni. Teljesen abszurd volt ez a kérés, de addig-addig próbálkoztunk, amíg ő megírta. A következőképpen hangzik: "a félreértések elkerülése végett engedtessék meg nekem a következő kiegészítés. A nyilatkozatot a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című regényemmel kapcsolatban tettem még a múlt évben, így semmi összefüggés nem képzelhető el közte és a Vígszínház tervezett előadása között. A regény egy megtörtént eseményről, egy amerikai popfesztiválon elkövetett gyilkosságról, és az általa bennem elindított gondolatokról és érzelmekről szól. Ismétlem: arról a popfesztiválról és nem az ott elhangzott zenéről. Hogy a zene mit mond el, miről beszél, és milyen indulatokat vált ki, az mindig attól függ, hogy ki szólaltatja meg, hol, mikor és milyen környezetben. A Locomotiv GT zenéjét meghallva, melyet a regényemből készült színdarabhoz írtak, azt éreztem, hogy ez a zene két főhősöm talajvesztettségének és testvériség iránti vágyának tiszta és szép kifejezését adja." Ezt írta Déry, aztán utána hihetetlen nagy siker volt, és szépen elcsendesedtek ezek a vádaskodások.

Orosz József: Három évtized elteltével annak a generációnak, amelyik akkor még nem is élt, fogalma nincs a cenzúra működéséről, vagy csak nagyon leegyszerűsítő módon legfeljebb, hogy a cenzor egyenlő betilt, míg mások arról beszéltek - különösen Presser esetében -, hogy a cenzor egyenlő csakazértis.
Parti-Nagy Lajos: Azért nehéz erről emblematikus mondatokat mondani, két-három igen-nem típusú mondatot mondani, mert az egész abban a csúszkáló, elasztikus, piros-szürke közegben történt, ami a '70-es és a '80-as évekre jellemző, tehát minden megtörtént és nem történt meg egyszerre. Mindennek volt egy olyan olvasata, hogy most be van tiltva, és lehetett egy olyan olvasata, hogy ugyan, dehogy van betiltva. Én '79-től voltam Jelenkor szerkesztőségében. Számtalanszor találkoztam ilyennel. Mindenki tudta, hogy léteznek listák arról, hogy most kit lehet közölni, vagy kit ajánlatos közölni, kit nem.

Orosz József: Valaha is látott ilyen listát?
Parti-Nagy Lajos: Ilyen listát én speciel nem láttam, sőt, etalonja, mint a méterrúdnak, ennek a listának nyilván nem volt. Tehát nem volt egy első példány, amit valakik lemásoltak. Ezek a listák értekezletről értekezletre, telefonról telefonra terjedtek, nyilván kicsit "romlottak", változtak, bekerültek nevek, kikerültek nevek, de azért "a konszenzus" pontosan tudta, hogy kik vannak a kánonban. De a listán szerepelni soha nem betonkemény tiltást jelentett, és az extrém esetekről - mint a Charta - eltekintve nem jártak nagyon nagy egzisztenciális hátránnyal. Az esetek többségében nem jártak állásvesztéssel. Persze bizonyos figurákat, bizonyos műveket vagy dolgokat tönkre lehetett ezzel tenni. Tönkre lehetett tenni a levegőt, ami tönkre is volt téve rendesen.

Orosz József: Ezt hogy értsük?
Parti-Nagy Lajos: Úgy értsük, hogy minden fölött ott lebegett ennek a korszaknak ez a szomorkás, semmibe sem tartó taknyos szürkéje. Így értsük.

Orosz József: Hogy lehetett ebben dolgozni? Hogy lehetett Popfesztivált, Harmincéves vagyok-ot, Jelenkort, JAK-füzeteket csinálni? Nem álnaiv a kérdésem. Tudom, hogy lehetett.
Parti-Nagy Lajos: A rendszer ugyanakkor élhető volt. Tehát aki azt mondja, hogy ez nem volt élhető, az hazudik vagy nem itt élt. Élhető volt, lehetett benne élni. Ugyan nem lehetett kiismerni a játékszabályait teljes mértékben, de ezt a kiismerhetetlenséget nagyszerűen lehetett működtetni. Egy nagy zárójel - aztán ezt vágjátok ki esetleg belőle -, hogy azt gondolom, hogy még mindig ez a fajta csiki-csukira való nagyon-nagyon precíz és finom képesség, ami úgy látszik a génekben is öröklődik, ez az, ami bizonyos fokig ma is irányítja, lakhatóvá teszi a magyar politikát és médiát.

Orosz József: Az előbb Lajos, ahogy próbálta plasztikusan definiálni a '70-es, '80-as évek elejét, azt mondta, hogy ez a szürke-piros. A szürkének a jelentése érthető. A piros hogy értendő?
Parti-Nagy Lajos: Ezt megint csak metaforákkal lehetne körbeírni, hogy azért a vérünkre ment. Így értendő. Másrészt meg úgy, hogy ez nem volt egy monoton és egy kataton szint, tehát ennek voltak árnyalatai, volt piros, volt benne vér, volt benne boldogság, és így tovább. De ezek már nagyon szofisztikált magyarázatok erre.
Radnóti Zsuzsa: Nagyon sok helyen eléggé erős maga a szöveg is a Popfesztiválban. Maga a szöveg is eléggé provokatív volt. Nyíltan beszélt a homoszexualitásról, a drogról, a tömegerőszakról, ami előfordulhat egy nagy, tömeghisztérikus jelenetben, és elmesélte a világtörténelmi beágyazottságot, ami a '68-as nagyon nagy amerikai, európai, párizsi, lengyel és a tragikus csehszlovák események után megváltoztatta az egész világ civilizációs állapotát. Mert én azok mellett vagyok, akik azt mondják, hogy '68 az összes szélsőségei ellenére, mégiscsak a modern demokrácia nagyon komoly változását hozta létre. Lebontotta a tekintélytisztelő, tekintélyelvű, hierarchiára berendezett polgári társadalmat. Felszabadította a szexet, a fiatalságot, a szabadságot, a hosszú haj igényét, és a patriarchális társadalmat bontotta le egy kicsit. Átrendezte a civilizációs állapotokat, és ennek nagyon izgalmas megfelelője volt a kultúra, a dráma, a színház és a Popfesztivál. A maga lázító, izgalmas prózai szövegével, Adamis Anna és Presser Gábor fantasztikus összejátszásával, ahogy valami monoton erővel nyomják az ember agyába -, mintha egy cella falát verné az ember ezekkel a 25-szörös ismétlésekkel, hogy "menni kéne, menni, menni, menni, menni" meg "valaki mondja meg milyen az élet", meg "nem, nem, nem, nem akarom elveszíteni". Szóval ezek lázító, lázadó, furcsa szövegek, amit a Presser zenéje zseniálisan fölnagyít.

Orosz József: A nézőközönségnek, nekünk magyaroknak - mit gondol - miért nincs elegünk abból, hogy a költészet, a zeneirodalom nagyjaitól - most maradjunk Pressernél - mást nem hallunk: menni kéne, menni kéne, de nem tudunk menni. Van egy távoli bolygó, ahova el kéne menni a csillagokba, de nem tudunk menni, hanem itt ragadunk a padláson, vagy itt ragadunk a Dob utcában.
Radnóti Zsuzsa: Adynak van egy sokat idézett verse, a Kompország. Hogy mindig valahova máshová vágyunk, mert mindig érezzük, hogy valami miatt mozdulni kellene, és vagy tudunk, vagy nem tudunk. Ha meg mozdulunk, akkor megint úgy tűnik, hogy valami baj van, és valamit megint elrontottunk. Tehát ez az örökös identitásbizonytalanság, ez is szerintem benne van.
Parti-Nagy Lajos: Ezt nem gondolom magyar jelenségnek, még közép-kelet európai jelenségnek sem. Azt hiszem, az emberben, mint fajban, vagy mint kulturális lényben benne van ez a folytonos elvágyódás. Elvágyódás az adott pillanatnyi életéből. Aztán ehhez vannak szerencsésebb nációk, akik ezt magánérzetként akarják és tudják megfogalmazni, meg vannak másként szerencsés nációk, akik az Ady Fel-feldobott kövén - hogy maradjak a képzavarban - szűrik át ezt a fajta érzést, és rögtön társadalmi érzetet csinálnak belőle, és rögtön Kompországgá fordítják le olykor a saját személyes, nagyon természetes elvágyódásukat. Az ember fél életében elvágyódik a saját életéből, pedig jó a Dob utcában. Jobb-rosszabb, de hát senki sem érzi magát annyira jól a maga Dob utcájában Münchenben sem és Amsterdamban sem, mint ahogy mi innen messziről talán gondolnánk. Az ember ilyen. Szeretne elvágyódni az életéből, és ez egy csomó nosztalgiát vált ki benne. Hogy ezt ráaggatja az országára, vagy nem, az talán mentalitás kérdése.

Orosz József: 1975-ben mutatták be a Vígszínházban a Harmincéves vagyok zenés darabot. Akkor már könyebb dolga volt Presseréknek?
Radnóti Zsuzsa: Volt egy évforduló, ugye '75, a 30 éves felszabadulási évforduló, azon gondolkoztunk, hogy nem lehet-e valamit csinálni, hogy ezen a résen egy kicsit becsusszanni, és a Pressert be lehet kapcsolni. De nagyon ironikus volt a darab.
Orosz József: Nem volt semmi megkötöttség a dramaturgiában, a prozódiában, a szüzsében...
Radnóti Zsuzsa: Nem, nem, nem. Ez vegyesebb zene volt, nagyon sok korabeli sláger is volt benne. De hát azért ott van két máig azt hiszem élő zeneszám, ami ugyanilyen provokatív. Az egyik  a „Hány cédula az élet?”, az, hogy gyakorlatilag mindenünket állandóan, főleg a diktatorikus viszonyok között ellenőríznek.
Orosz József: Sőt, ebből még szállóige is lett.
Radnóti Zsuzsa: Igen, igen. És a másik pedig, ami az én kedvencem, a „Mikor leszünk szenilisek?”.
Orosz József: Mikor? Most! Pontosabban „Mi is leszünk szenilisek”.
Radnóti Zsuzsa: Bocsánat! Köszönöm szépen. „Mi is leszünk szenilisek”. Mostanában elég gyakran emlegetjük.

Orosz József: Csak a szövegre volt szeme ezeknek az embereknek? A zenére nem volt fülük?
Radnóti Zsuzsa: Még akkor se, hogy már tudták, hogy azért a Presser-Adamis páros, meg a Popfesztivál azért az egy kis vihart kavart. De nem, nem, nem volt semmi.
Parti-Nagy Lajos: Csak két mondat még a '70-es évekről. Ez Afganisztán lerohanásába, és végülis a '80-as évekre a Jaruzelski-puccsba torkollott bele. De ez nem azt jelenti, hogy csak erről szólt volna az évtized. Attól még rengeteg izgalmas dolog született a kultúrában, az irodalomban, a művészetben. Rengetegen éltek és tudtak élni viszonylag izgalmas életeket, és jól érezték magukat. Nekem se az jut eszembe a '70-es évekről, hogy milyen rettenetes. Borzasztó nem magánéletileg volt. Benne volt a levegőben az, hogy itt előbb-utóbb valami nagyon-nagyon széjjel fog menni.

Orosz József: Azt tudtad, hogy Presser Gábor minden, frissiben megjelent művedet, versedet még az éjszaka elolvassa?
Parti-Nagy Lajos: Az utóbbi időben már tudom, de sokáig nem tudtam, és nagyon-nagyon örül az ember ennek, meg ez nagyon jó érzés, és pironkodva mondom, hogy ugyan ezt nem tudom elmondani, hogy a Presser-dalt én már aznap éjjel meghallgatom, amikor megjelenik, mert szemben a Presserrel, aki rengeteget olvas, én sokkal kevesebb zenét hallgatok valahogy, mert én munka közben nem tudok zenét hallgatni. Azt tudom mondani a Presserről, hogy egyrészt valakiről érzem és megérzem anélkül, hogy különönösebben ismerném, hogy egy komoly ember, és hogy egy nagyon rendes civil ember. Ez iszonyú fontos. Tehát egy hiteles ember.

Orosz József: Mi hitelesítette őt a szemedben?
Parti-Nagy Lajos: A zenéi, a megnyilatkozásai. Van benne valami nagyon száraz józanság. Mindig pikírt egy picit. Nagyon szeretem azokat az embereket, akik az érzelmességet és az iróniát, az érzelgősséget és a cinizmust tudják a maguk védőpajzsaként működtetni úgy, hogy ebből nem lesz egy ilyen kivagyi idolszerep, hanem emberek tudnak ebben maradni. Pressernél pont ezt látom, ezt hallom a zenéiben, ezt látom a figurában, és ezt nagyon-nagyon kedvelem. Ez nem evidens egyébként, hogy valaki ilyen lesz 60 éves korára, hogy majdnem hogy azt mondanám, de ezt nincs jogom mondani, mert nem is ismerem annyira, meg a művét sem ismerem annyira, hogy ezt ki merném jelenteni, de nekem egyfolyában olyan érzésem van, hogy a Presser mindig és mindig egyre jobb. Tehát egyre több, egyre kiteltebb, egyre sugárzóbb az egész jelenség - így mondanám.

Orosz József: Presser nagyon szépen öregedett meg, ha egy 60 évesen emberre ez nem túl pejoratív. Nem gonoszult el, nem radikalizálódott.
Parti-Nagy Lajos: Nem, nem ment le kutyába, és nem hülyült meg, ilyen egyszerű: nem hülyült meg. És ezt ebben az országban nagyon nagy értéknek kell gondoljam.
Radnóti Zsuzsa: Egy mondatot hozzátennék arról a nagy zenei ívről, amit ő akár a dalaiban, akár a zenés művekben megcsinál. Ön említette Seres Rezsőt a sorozat bevezetőjében. Valóban van rokonság a két ember művei között, de én azt mondanám, hogy az a fajta magyar mentalitás, amit mi úgy szeretünk, hogy egyszerre ironikusan és egyszerre érzelmi telítettséggel közelíteni valamihez, az valami egészen magas szinten jelenik meg az ő zenéiben, és talán ezért érezzük ennyire közel magunkhoz, azon túl, hogy áradóan csodálatos dallamai vannak. Szóval az, ami a regényeknél a nagy történet, amikor mindig mondjuk, hogy milyen nagy dolog az, ha valaki meg tud írni egy nagy történetet, akár regénybe, akár színdarabba, hát ő meg csodás dallamokat tud alkotni, vagy ihlet alapján komponálni. Szóval ez egy egészen különös Isten adománya.
Parti-Nagy Lajos: Azt mondja egy interjúban, hogy olyan egyszerű ez a dalszerzés, hogy nem is tudok erről beszélni, annyira egyszerű. Hát fogom, és csinálom. Fogom a hangszert, aztán dal lesz belőle. És ez nagyon nagy képesség, meg nagyon imponáló. Mert nagyon imponáló, hogy mindig ehhez a kályhához van visszatérve. Nagyon komolyan veszi ezt, hogy ő alapjában véve dalszerző, kész, passz. Ő nem fog szimfóniákat írni, nagy zenekari műveket, neki ez a mestersége, ezt ő tudja. Ez, hogy ő odahúzódik a zongorája mellé és dolgozik. Ez nagyon-nagyon tetszik nekem.

Orosz József: Vajon mi óvta meg Pressert, hogy lemenjen kutyába és elhülyüljön, mint a kortársai közül sokan?
Parti-Nagy Lajos: Szerintem két dolog. Az egyik a vitathatatlan tehetség, a másik az őt soha el nem hagyó siker, ami kell a mentálhiginéhez, hogy ne nőjön föl benne a hatalmas sértettség, ami aztán elhajlítja, elviszi erre-arra. És a harmadik - amit már az előbb akartam mondani -, hogy ki tudott jönni ebből a popkultúrából. Tehát pont a pályájának az első szakaszának a végén átmegy a színházba. Mondanám, hogy fölmegy a színházba. Kultúrát vált, de másfelé is kinyitja saját magát. Tehát az, hogy a Presser eltölt 30 évet a Vígben, egy kicsit másfajta világban, mint a popnak vagy a rocknak ez a fajta koncertező, zenekarozós világa, ez a harmadik dolog, ami szerintem meg tudta őt tartani normálisnak.

(A Klubrádió Kontra című műsorában elhangzott beszélgetés szerkesztett szövege.)

Dusán, Presser és Tanai Bella felvágják a születésnapi tortát