Színház és film - gyakori párosítás. Noha két teljesen különböző műfajról van szó, elképzelhetetlen, hogy ne legyen átjárás az egyikből a másikba. Legtriviálisabb módja az adaptáció: optimista becslések szerint is több tízezer ilyen mű készült a film mintegy százéves története alatt.
Kulisszák mögött
A rengeteg musical, amely óriási filmes karriert futott be, szinte kivétel nélkül kasszasikernek számított már a világ teátrumaiban. A Rocky Horror Picture Show, Az operaház fantomja, a Jézus Krisztus Szupersztár, a Chicago, a Hair vagy akár a mozikban nemrég játszott Sweeney Todd bombabiztos befektetés, kipróbált formula volt. De túllépve a musical szabta határokon, megdöbbentő, mennyi moziklasszikust, sőt, kultikus művet köszönhetünk a színpadnak. Hiszen Hollywood aranykora (az 1940-es és 50-es évek) minden bizonnyal el sem jött volna színművek nélkül. Gondoljunk csak néhány alapműre: A pénteki barátnőre, A Philadelphia Storyra, A férfi, aki vacsorára jöttre, no és persze megannyi Shakespeare-, Tennessee Williams- és Arthur Miller-feldolgozásra.
Nézzünk frissebb példákat is! Ha valaki most komoly mozgóképfogyasztókat, rajongókat kérne, sorolják fel a filmtörténet tíz legjobb művét, a listán biztos ott lenne az Amadeus. Sokan nem tudják viszont, hogy Milos Forman klasszikusa sem született volna meg Peter Shaffer színműve nélkül.
Ha már szóba hoztuk az egyik Shaffert, ne feledkezzünk meg a másikról. Azaz Anthony Shaffer Mesterdetektívjéről sem, amely már két verziót is megért a vásznon. Érdekességük, hogy egyik sem készülhetett el Michael Caine nélkül. Mindkettőt neves direktor jegyzi: előbbit Joseph L. Mankiewicz (1972), utóbbit pedig a Shakespeare-rendezéseiről is híres Kenneth Branagh (2007). A két mű közötti különbség jól mutatja, hogy mi is változott meg az utóbbi évtizedekben: a tér alkalmazása és annak szerepe - amely most már akár dramaturgiai elemként is funkcionál. Branagh ugyanis úgy igyekezett leporolni a művet - amihez nagyban hozzájárult Harold Pinter forgatókönyve -, hogy a film helyszínéül szolgáló házat már-már önálló szereplővé léptette elő. Ezt persze követte a filmnyelv megújulása: a steadycam ugyanis mindenhova kíséri a színészeket. (Michael Caine szerint a steadycam a világ legbosszantóbb találmánya.)
Ha pedig kakukktojásra van szükség, ismét egy Mankiewicz-gyöngyszem ugrik be: a Mindent Éváról. Ez nem színpadi adaptáció, hanem egy film a színházról. De milyen! Megrázó dráma a kiöregedő díváról (Bette Davis utolsó nagy szerepe), a törtető, fiatal sztárról, a felkapott drámaíróról, a legkeresettebb rendezőről és a rendszer nagy hatalmú bábjátékosáról, a kritikusról. Már csaknem hatvan évvel ezelőtt is nyilvánvaló volt, hogy érdemes benézni a kulisszák mögé.