Graffitifelbujtás vádjával illetnék minden bizonnyal a színigazgatót manapság, ha falfirkászt küldene az utcára, pingáljon közfalakra festményt, hirdetést legújabb előadásukhoz. Ez utoljára az ókori színházcsinálók privilégiuma volt, ahogy arról pompeji fürdők, közterek falmaradványai tanúskodnak. A közhírré tétel ezen formáját akkoriban további ókori marketingeszköz, a prológ erősítette, amelyben történettel, szereplőkkel együtt - csaliként - magát az erkölcsi tanulságot is kikiáltották.

Ezek a formák, és majd a középkorban kialakuló színlapok is kizárólagosan arra szolgáltak, hogy minél több információt zúdítsanak a reménybeli közönség nyakába. Ezen lépett túl a késő XVIII. századi találmány, a plakát színházi elágazása.

- Az előadás esszenciája a grafikus által elképzelt ikon, vizuális geg - fogalmazza meg ez utóbbi ismérveit a plakáttervező Bagossy Levente, aki egyik korábbi munkájában például borzolt hajú Básti Julit rajzolt a Makrancos hölgy című Shakespeare-műhöz. - Amikor nekilátunk tervezni, még csak az olvasópróbák folynak, így látatlanul, de persze a rendezővel egyeztetve, a darabhoz fűződő saját viszonyunkat fogalmazzuk képpé.

Nem véletlen, hogy a múlt század magyar színháziplakát-reneszánszának nagyjai több szállal is kapcsolódtak az előadásokhoz: így Faragó Géza főállásban jelmeztervező volt, Vogel Erik pedig a díszletekért és a jelmezekért felelt. (Mára munkáik komoly értékkel bírnak, a művészeti aukciókon több százezer forint például egy Faragó-plakát ára. Ő nem mástól, mint a plakátgrafika egyik legnagyobb mesterétől, Muchától tanult Párizsban.)

- Bíró Mihály, Major Henrik, Bálint Endre, Pólya Tibor, Orosz István, Pinczehelyi Sándor, Pócs Péter - egészíti ki a plakátrajzoló legendák névsorát az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Színlaptárának vezetője, Sipőcz Zsuzsanna. A bármilyen magyar vonatkozással bíró plakátot gyűjtő OSZMI tizennégyezres kollekciójából - amelyben olyan kuriózumok is megtalálhatók, mint a Kelemen László-féle első hivatásos magyar társulat, a Nemzeti Játszó Társaság 1795-ös plakátja - most a gyulai Shakespeare-fesztivál Shakespeare a plakátokon című kiállításához mazsoláztak.

- A legkorábbi ebben a válogatásban a Magyar Színház 1937-es III. Richárd-plakátja, a főszereplő Törzs Jenővel - meséli Sipőcz, és sorolja az alapvetően 1930 és 1980 közötti időszakra fókuszáló tárlat szereplőit, Antonius és Kleopátrát 1946-ból, Vízkeresztet '54-ből, Coriolanust '65-ből. (1949-ig visszamenő katalógusuk szerint csak az azóta eltelt időszakban 566 itthoni és határon túli Shakespeare-bemutatót tartottak.) A "történeti" anyag mellé a gyulai várszínház igazgatója, Gedeon József válogat a Képzőművészeti Egyetem diákjainak munkáiból.

- Sokat változott az elmúlt évtizedekben a színháziplakát-kultúra - összegez Bagossy. - Nincs rájuk feltétlenül szükség, a nadrágszíjhúzós időkben többek között ez az, amiről a színházak fájdalommentesen lemondhatnak. Enélkül még valahogy eldöcög a szekér. Másrészt, az egy pontra kihegyezett vizuális sokk helyett ma egyre több a plakátokon a kisebb-nagyobb felirat, szponzori logó, ez-az. Mindez azt mutatja, hogy ma inkább "belső használatra" készülnek, azaz a színházépületekben aggatják ki a kis példányszámban nyomott plakátokat. Az utcán nincs is nagyon hova tenni őket. Meg aztán úgyis beszippantaná őket a mosóporos, mobiltelefonos, hamburgeres látványdömping.