Pedig semmi sem áll olyan távol Derdák Tibortól, Orsós Jánostól, Kalányos Lászlótól, Orsós Anikótól és Lázi István Benőtől, mint az anyagi haszonszerzés vágya: nem akarnak ők mást, csak cigány fiatalokat tanítani. Ezért alapították meg Borsodban a Dr. Ámbédkar Gimnáziumot, s tulajdonképpen ezért hozták létre a Dzsaj Bhím Közösséget is. Az utóbbi nélkül ugyanis nem létezhetne az első: az egyházi iskoláknak járó állami normatíva híján esély sem volna egy falusi cigány fiatalokat felzárkóztatni hivatott gimnázium megteremtésére.

A mai magyar oktatásügy minden feloldhatatlan konfliktusa és otromba kényszere benne van ebben a történetben. Jól tükrözi először is, hogyan fordulhat át egy szemvillanás alatt az ellentettjébe egy józan gesztus. Hiszen még emlékszünk, azért döntött a Horn-kormány az egyházi iskolák kiemelt normatívával való állami finanszírozása mellett, mert felismerte, hogy vagyon nélkül tönkremennek a sima fejkvótával gazdálkodni kénytelen intézmények. A megoldás, miszerint az önkormányzatok által saját iskoláiknak juttatott összeg országos átlagát adják az egyháziaknak állami pénzből, tisztességes kompromisszumnak tűnt. Ki gondolta akkor, hogy ez a matematikai átlag hamarosan krőzusi gazdagságnak is tűnhet? Ki sejtette, hogy az önkormányzatok egymás sarkát taposva adják majd át kisiskoláikat az egyházaknak, így takarítva meg a fenntartási pénzt és így cselezve ki az iskolatársulásokat erőltető államot? Ki gondolt bele akkor, amikor a gesztusok idejét éltük, hogy a széles iskolakínálat ilyetén bővítése valójában a szakadékot fogja mélyíteni esélyesek és esélytelenek között?

Mindez csak akkor derült ki, amikor más késő volt. Amikor a későbbi egyházalapítók például először szembesültek azzal - még az Ormánságban -, hogy a szegregált települések önkormányzatai nem képesek saját magukat a hajuknál fogva kihúzni a mocsárból. Dacára, hogy tankönyvileg ők is tudják, esélyt csak a tanulás adhat, nem lévén adóbevételük, nem képesek saját iskolát fenntartani. Pláne nem jó iskolát. A mélyszegénység sem alapítványi, sem egyesületi formát nem tesz lehetővé - marad hát az egyházi iskola a maga kiszámítható állami hátterével. Derdákék így alapították meg első egyházi gimnáziumukat: még szerencse, hogy a Kis Tigris mögé odaállt a Buddhista Egyház.

A nagy keresztény egyházak érdeklődését - mondta egy interjúban Derdák - nem keltette fel a feladat. Ami nem csoda, hiszen a nagyegyházak iskolái, állami hátszéllel persze, egyfajta magánintézmény-státuszt vívtak ki maguknak az utóbbi években. Szabad kezük van a diákok kiválogatásában, a "tandíjat" viszont az állam állja. Alapos oktatást, jobb körülményeket nyújthatnak azoknak, akiket falaik közé engednek - az általános tankötelezettség terhét viszont átengedhetik a sor végén álló önkormányzati iskoláknak.

Csoda hát, hogy felzúdulás övezi most azt a kormányjavaslatot, amely a hátrányos helyzetűek előnyben részesítésének kötelezettségét az önkormányzatiból lett egyházi intézményekre is kiterjesztené? Egyáltalán nem. Az állami pénzen kapott pluszjuttatás ezekben a tanintézetekben a tanárok, a diákok és a szülők szerzett joga, érthető, hogy roppant nehéz róla lemondani. Viszont muszáj lesz. Ezt követeli a társadalom közös érdeke és az esélyegyenlőség ideálja. Tán még az is, amit felebaráti szeretetnek szoktunk nevezni.