Utána a Galántai táncok jöttek, az is nagyon kényelmes tempóban, de legalább lehetett örvendezni a zenekarnak, a vonóskar mellett a csodálatos klarinétosnak és egyáltalán a népzene színtiszta koncertzenévé változásának, nincs benne tánc, se vérünk pezsdülése, csak a magasan hordott szimfonikusi orr. Persze van ok a rátartiságra.

Készséggel elismerem, hogy rossz közönség vagyok. A második részben az a bajom, hogy Lorin Maazel indokolatlanul nagy kockázatot vállal a hosszú és invenciótlan Dohnányi-darabbal és a számára idegen nyelvnek számító Kodállyal, az első rész meg azért furcsa, mert abban meg semmi kockázat nincs. Brahms 2. szimfóniáját ez a zenekar akkor is csodálatosan játszaná, ha valamelyik jegyszedő állna a pódiumon. A helyzet ennél azért árnyaltabb, Maazel itt is lassú tempókat kér, de ahogy szinte a semmiből előgörög az első tétel, ahogy a finálé a mindent elsöprő rohanás helyett meg tud pihenni, és meg tudja mutatni, hogy így is milyen tökéletes zene, az tapasztalásra érdemes esemény. Az ember ül a szépséges hangzás közepében, és eltelik egy kis idő, amíg mocorogni kezd, és nem érti, hogy Maazel vajon miért nem akar semmit se mondani ezzel a zenével. Értem, hogy közel van a nyolcvanhoz, és nem lehet elvárni tőle a teremtést vagy az újrateremtést, ő már csak újraéli ezt a művet, interaktív hallgatóként, aki beleszól abba, hogy hogyan szóljon a zene. De ennyi tiszta és üres szépség elsimít mindent: hangok, szólamok, filharmónia. Kalandorok kíméljenek.

Álmaink nője a Bécsi Filharmonikus Zenekar. Szép és messziről csodált, és akkor eljön, hogy velünk töltse az estét. Tényleg szép és közelről is csodálható, és majd megszakad, csak hogy a kedvünket töltse, de a férfinép már csak ilyen. Titokban felhívja a barátait, és mindegyiknek elmondja: ez milyen buta...