- Ott volt Sopronban, az "aranyérmes" meccsen?

- Legalább hat-hét éve csak a Hungária körútra, a - hál' istennek - Nándiról elnevezett stadionba járok. De egész hétfőn többet gyalogoltam, mintha elmentem volna Sopronba. Le-föl sétáltam; nem tudtam, mit kezdjek magammal.

- És most?

- Ugyanaz a helyzet, csak más okból. Örömömben nem tudok mihez fogni, mert engem a családomon kívül semmi más nem érdekel, mint az MTK.

- Akkor is, ha nincs igazi futball?

- Akkor is. Én a klubtól mindig csak kaptam, és hétfőn megint ez történt. Boldog vagyok, függetlenül attól, hogy szombaton, a görögök 3-2-es legyőzése után az jutott az eszembe: jobb lenne tán, ha csupán barátságos mérkőzéseket játszana a válogatott, és nem szerepelne semmiféle selejtezőn. Úgy sokáig tartana a jókedv...

- Mindegy, ki futballozik az MTK-ban, csak nyerjen a csapat?

- Ez igaz is meg nem is. Mert valójában mindegy, ám e gyerekek többségének én akasztottam a nyakába a korosztályos aranyérmeket. Hozzám nőttek, noha azt már nem vállaltam el, hogy beszédet mondjak nekik a keddi díjkiosztón. Megváltozott a világ, az én dumám itt nem kell. Most traktáljam a srácokat azzal: az ő korukban örültem, ha jóllaktam?

- Előfordult, hogy szidta őket a "Hidegkuti" lelátóján?

- Még véletlenül sem. Egyrészt szeretem mindannyiukat, és becsülöm a szerénységüket; másrészt emlékszem rá jól, hogy első MTK-s meccsemen elgurult a labda a talpam alatt.

- Mikor volt az?

- Kilencszáznegyvenhétben. Akkor vált a mórahalmi csórók egyike kékvérűvé.

- Mondok egy másik évszámot: 1958. Azért említem, mert - mint annyiszor - kerek ötven évvel ezelőtt is az MTK volt a bajnok, az akadémiai-sporttelepi névadó Sándor, Hidegkuti jobbszárnnyal. Melyik a nagyobb boldogság?

- A mostani.

- Miért?

- Mert ez már ráadás. Novemberben nyolcvan leszek; ugyan kit kérdeznek ebben a korban?

(A beszélgetés itt úgy ért véget, hogy a nagyszerű Csikar elsírta magát. Okkal mondott nemet a díjkiosztós felkérésre: úgysem tudott volna megszólalni...)

"Én a klubtól mindig csak kaptam..."