Tavaly februártól azt mondtuk nekik, "tudjátok, mit akarunk, és mi is tudjuk, ti mit akartok, úgyhogy beszélgessünk" - mondta Ehud Olmert izraeli miniszterelnök egy parlamenti bizottságnak a napokban arról, hogyan vették fel a kapcsolatot Damaszkusszal, bizonyítva, hogy egyelőre még nem ígértek a szíriaiaknak semmit. Van, amikor ez ilyen egyszerű, még a Közel-Keleten is. A folytatás már nem lesz az, hiszen évtizedek óta bebetonozódott hatalmi rendszer átalakulásáról van szó.
Béke, amibe könnyen bele lehet bukni
A gyakorlat sem lesz egyszerű, hiszen az izraeliek 70 százaléka ellenzi a Golán-fennsík visszaadását, ahonnan a 18 ezer zsidó telepes evakuálása a gázai kivonuláshoz hasonló sokkot fog okozni. Ám katonai berkekben már arról hallani, hogy a Golán nem létfontosságú Izrael megvédéséhez. Dan Haluc, a második libanoni háborúban leszerepelt vezérkari főnök szerint "meg leszünk nélküle". 2000-ben, az utolsó szíriai-izraeli tárgyaláskor Ehud Barak kormányfőnek fontosabb volt a palesztinokkal kötendő béke sikere (ha már egyik békébe bele kell bukni), s nem erőltette a szíriai vonalat, akik végül felálltak az asztaltól. Most más a helyzet.
A nehezebb falat, hogy Damaszkusznak - stílusosan - igazi pálfordulást kéne végrehajtania politikájában. Meg kellene köszönnie az eddig nyújtott segítséget Iránnak, s elválni tőle, szakítani a Hezbollahhal, s ki kéne rúgni Khaled Masalt, a Hamasz vezetőjét Szíriából. Utóbbi lesz a legnehezebb: Joshua Landis neves Szíria-szakérő szerint a "palesztinok feladása lesz a legkeserűbb pirula", amit Bassár el-Aszad elnöknek és népének le kell nyelnie. Az arab nacionalizmus egyik fellegvárában "lemondani a palesztin ügyről" komoly társadalmi megrázkódtatással járhat. Ugyanakkor hosszú távon Szíria egyfajta Egyiptommá "válhat" a térségében: kívülről támogatja a palesztinok diplomáciai küzdelmeit.
Ide kapcsolódik a pillanatnyi béke érdekében kialkudott, a Hezbollah dominanciáját bebiztosító dohai egyezmény is. Elemzők szerint a Hezbollah az elmúlt hetek utcai harcaival "előre menekült", megelőzendő Szíria támogatásának apadását. Elérték azt is - ami Damaszkusznak nagy megkönnyebbülés -, hogy a Nyugat többé nem tudja Libanont felhasználni Szíria ellen. Ugyanakkor a konszolidálódni vágyó Szíria nem engedheti majd meg, hogy a szomszédos kis ország radikalizálódjon. De az új elnök, Michel Szulejman által vezényelt, a Hezbollah lefegyverzéséről szóló "párbeszéd" eredménye nagyban függ majd a szíriai-izraeli tárgyalások menetétől.
És a keret: Irán és az Egyesült Államok. Mahmud Ahmadinezsad - féltőn őrizve a fiktív síita félhold (Libanon, Szíria, Irán) egységét - már hétfőn megkezdte a nyomásgyakorlást: szorosabb védelmi együttműködésre szólította fel Szíriát.
Az Egyesült Államok politikája vereséget szenvedett Libanonban: olyan ösvényre vitték Fuád Szinjóra kormányfőt, ahonnan nem tudták kivezetni. A Damaszkusz teljes elszigetelésén dolgozó Bush-kormányzat csöndben tudomásul vette, hogy akarata ellenére (erre Olmert utalt korábban) Izrael és Szíria beszélnek egymással - igaz, "csak törökül". Egyre inkább nyilvánvaló, hogy a már csak nyolc hónapig szolgáló George W. Busht figyelmen kívül hagyják a Közel-Kelet szereplői - erről ő maga tehet. Az elmúlt hetekben a Közel-Keleten tartott beszédei anakronisztikusnak tűntek. Mindenesetre elérte, hogy a felek egymás mellé sodródjanak, és Libanon békéje, no meg az izraeli-szíriai béketárgyalások éket verjenek
a "gonosz tengelyébe".
Bush lehetséges utódai, az amerikai elnökjelöltek azonban valamennyien megértették: az izraeli-szíriai béke oly mértékben átrendezné a viszonyokat, meggyengítené Iránt, s szelepként csökkentené a feszültségeket a térségben, hogy mindenki csak nyerne vele. De az utódra még várni kell.
