A szerző joghallgató

A 30-as, 40-es évek hangulata éled újra, amikor a jobboldal vezető publicistája megereszt egy-egy vérbő zsidózást egy konzervatív napilapban. Némely árpádsávos zászlót lengető kisnyugdíjasnak pedig nem lenne kifejezetten ellenére, hogy az újnácik zsidóverést szervezzenek Újlipótvárosban. De bármennyire is kellemetlen szembesülni a rendszerváltás veszteseinek primitív bűnbakkeresésével, a szaporodó antiszemita megnyilvánulásokkal
és a jobboldali értelmiség velük kapcsolatos közönyével és hallgatásával - nem a zsidóság a legsúlyosabban fenyegetett kisebbség.

A roma társadalom egyre romló helyzete sokkal kétségbeejtőbb, mint az újnácik újlipótvárosi előadása. Amíg a Horthy-korszak, majd az azt követő nyilasuralom rövid, de népirtás szempontjából termelékeny időszaka iránt nosztalgiát nem érző tömegek az antiszemita megmozdulások ellen szerencsére könynyen mozgósíthatók, de a hazai cigányság mindennapos kirekesztettsége nem vált ki ilyesféle látványos tüntetéseket. Pedig a szélsőségesek utcai jelenléte ma elsősorban a cigányság megfélemlítését célozza. Zsidóként nem kell félni az utcán, szorongani az egyetemen. Ellenben egy roma polgárnak - aki külső megjelenése alapján is könnyebben azonosítható - mindennap szembe kell néznie az előítéletek tömegével.

A problémák egy részének orvoslása állami feladat, ám a sztereotípiák, a romák és nem romák között álló fal lebontása társadalmi összefogás és tudatosság nélkül reménytelen. Ha elfogadjuk, hogy a sajtóban a kisebbségi bűnelkövetők származását is közzéteszik, ha szemet hunyunk afelett, hogy a XXI. század Magyarországán embereket bőrszínük, származásuk miatt másodrendű állampolgárként kezelnek - az állami hivataltól a vegyesboltig -, akkor a politikai eliten sem kérhetjük számon a tétlenségüket.

A magyar állam és polgárai az elmúlt tizenhét évben e kérdés megoldásában elégtelenre vizsgáztak. A megélhetési bűnözés és a tanulatlanság nem rasszjegy, akkor sem, ha az ország egyébként is elmaradott területein mély szegénységben élő romákat ez sokkal erősebben érinti. A szociális helyzet szocializáció, és nem bőrszín kérdése. Az elnyomorodott és tanulatlan ember származástól függetlenül kellemetlen. E rétegek számára Magyarországon tragikusan kevés a folyamatos munkaalkalom, és az állam nagyon keveset tesz azért, hogy ez ne így legyen, viszont elhibázott szociálpolitikájával lehetőséget ad a munka nélküli megélhetésre (nyomorgásra). A mezőgazdasági és építőipari segédmunkákból szerezhető bizonytalan jövedelem helyett az állam a csekély, de biztos segélyek és szociálpolitikai támogatások felé terel. Részben ennek is következménye a korán kezdődő anyaság, a szegénységbe születő sok gyerek, a szocpolházak építőanyagként való értékesítése. Azoktól pedig, akik évtizedekre kiesnek a rendszeres munka világából, alkalmazkodást, a társadalomba való beilleszkedést remélni irreális elvárás.

Persze a vidéki roma gettók, nyomornegyedek környékén élő nem romák helyzete sem irigylésre méltó. A bűnüldözés és a jogszolgáltatás nagyrészt képtelen megvédeni személyüket és javaikat. Az emiatt felgyülemlő jogos indulataikat sokan rasszista megnyilvánulásokkal vezetik le.

A romák az őket érő folyamatos diszkrimináció, alkotmányos jogaik érvényesíthetetlensége miatt válnak egyre frusztráltabbakká, a nem romák pedig a romák egy részével kapcsolatos sérelmeik miatt.

A szociálpolitikai támogatások rendszerének újragondolása mellett legalább ennyire szükséges a civil társadalom tudatos toleranciája. A mindenkori kormányzat tartósan csak a többségi társadalom létező igényeire építheti programját. Ma a magyar társadalomban a cigánysággal szemben olyan mély előítéletek élnek, amelyek felszámolásához a politikai és értelmiségi elit bátorsága és kitartása eddig nem volt elégséges. A romák pozitív diszkriminációjának és társadalmi integrációjának programjával választást nyerni aligha lehet. A kialakult helyzetet a jobboldal kettős beszédével népszerűsége növelésére használja, az aktív közéleti tevékenységet folytató köztársasági elnök antirasszista megnyilvánulásai pedig bátortalanok és megkésettek. A kormány az előítéletek leküzdésére pedig a Program ÖT (Program az összetartó társadalomért) kampány óta csak vérszegény kísérleteket tett.

Az antiszemitizmus ellen utcára vonulni szükséges, de nem elégséges. A polgároknak a kisebbségekkel szembeni mindennapi magatartása határozza meg, hogy hazánk a nyitott, multikulturális Európa szerves része lesz vagy a Horthy-korszak interaktív panoptikuma.