Tisztelt Dr. Székely Tamás Miniszter Úr!
A pszichiátriát uralt konzervatív lobbi a médiában támadásba lendült, hogy visszaállítsa hegemóniáját. Ennek során tényleges problémákra, megoldatlanságokra igyekszik "felkapaszkodni". Mint a pszichiátriát alul- és felülnézetből egyaránt ismerő ember nagyon fontosnak gondolom, hogy az intézkedések kidolgozásánál megfelelő személyi kör kapjon szerepet. A betegek és gyógyítóik érdekében.
A Nap-kelte, 2008. április 25-i adásában "Krízis a pszichiátrián" címmel beszélgetés hangzott el, amelyben a szakma egyik véleményformáló alakja, prof. Füredi János nem egyszerű csúsztatással, hanem a tények nyilvánvaló tagadásával él. Ugyanis azt mondja, hogy a Lipóton 1968-tól nem volt zárt osztály. Füredi János professzor ezzel a megnyilvánulásával meggyalázta a Lipótban ápolt, ott nemegyszer rendre megalázott betegeket, no meg az általa (is) reprezentált feudális rendszertől szintén megnyomorgatott, az intézet teljes felszámolását ellenző tisztességes és kreatív munkatársakat. Nos, nem ismerhetem Füredi professzor személyes szemantikáját, azonban konkrétan 1974-ben, 1975-ben és 1976-ban én páciensként olyan osztályokon (is) voltam, amelyeket felosztottak egy hátsó, az ápolók által kulccsal zárt és egy úgymond nyitott, elülső osztályrészre (ahonnan ún. sétacédulával - megkapása külön kegynek számított! - lehetett nem az utcára, hanem a Lipót parkjába, illetve az intézeti büfébe délelőtt vagy délután két-két órára kimenni). Az elülső osztályrész normál kórtermeket jelentett, bennük már kellően lenyugtatott betegekkel, akik intézeti létüket a hátsó osztályrész kizárólag hálós ágyakkal megpakolt börtöntermeiben kezdték, s nem egy férfiápoló a cipőjébe dugva kést hordott. Akkoriban vert (és veréssel fenyegetett) a személyzet, társaimon kívül engem is. Aztán azt sem említette professzor úr, hogy ő a Lipót pszichiátriai igazgatójaként ugyanolyan elzárkózással söpörte le a magam alkotta és bizonyította, szaklapokban is publikált originális pszichoterápiás módszer, illetve tudománykezdeményezés intézeti infrastrukturális egységének, a Mentálpedagógiai Gondozónak (amely már rendelkezett ÁNTSZ-engedéllyel és szakminisztériumi egyetértéssel) további fenntartása mellett szóló érveimet, amiképpen később ő járt Horváth Ágnes miniszterrel szemben az egész OPNI vonatkozásában. Úgyszintén hallgatott a kiképző tréningjeimmel és a standardizált betegkezelési alkotásaimmal kapcsolatban mutatott szakmai féltékenységéről.
NB., még 2000 után is, amíg Lipótmezőn létezett a fekvőbeteg-ellátás, a pszichiátriai osztályok jelzett - elülső-hátsó - felosztása volt általános, annyi különbséggel, hogy nem rácsos ágyakkal, hanem a korábbi idők kémiai kényszerzubbony gyakorlatának folytatásával összekapcsolva. A hatalmaskodást, a betegek megtörését munkatársként is érzékeltem. Sajnos az Intézetben olyan pszichiáterek és pszichológusok is akadtak, akik a beteget lenézték, magukat a laikusok előtt kritizálhatatlannak tekintették. Pszichoterapeutaként pedig kapóra jött nekik a felelősségelhárítást lehetővé tevő és a kezelést végtelenségig elnyújtó (paraszolvencia!) abszolutizált nondirektív kezelési mód.