No nem mintha a többi nem lett volna jó film, de az ember mondjuk Atom Egoyantól, Walter Sallestől vagy a rendezői díjjal elismert Nuri Bilge Ceylantól mégiscsak inkább elvárná, hogy előálljon egy kiváló - és nem pusztán jó - mozival.

A friss arany pálmás Cantet miden bizonnyal ma már nemzeti hős Franciaországban, mivel huszonnégy éve nem maradt otthon az óriási presztízszsel járó elismerés. A mű, amely a "falak között", egy iskolában játszódik, példás módon ábrázolja a mai francia társadalom polarizáltságát. Az egy éven keresztül, valódi pedagógusokkal és diákokkal forgatott mozi pazar példája annak, hogy lehet egyszerre sok mindenről beszélni a mozgóképpel.

Cantet elismerése azonban másféle fordulópontot is jelent: Cannes egyértelműen letette a voksát az új innovátorok mellett. A régi vágású, akár ötven-hatvan éves új hullámos eszköztárat is alkalmazó alkotókat azonban nemcsak a zsűri negligálta, hanem a szakmai közönség is: mint például Philippe Garrelt, akinek több mint poros filmjét egyenesen kifütyülték.

De nem pusztán a régi iskola mítosza omlott össze idén. A 2008-as cannes-i mustra a befejezetlen művek miatt is emlékezetes marad. A brazil Walter Salles és Daniela Thomas Linha de Passe című drámája a rendezők bevallása szerint sem volt még kész: óvatosan úgy nyilatkoztak, hogy remélik, ez lesz a film megfelelő formája. Az aggodalom nem volt alaptalan. Bár a mai brazíliai társadalmi ellentétek és problémák ábrázolása végtelen számú témát kínál, és ebben a műben is egyértelműen benne van a lehetőség, a film egyszerűn húsz perccel hoszszabb, mint kellene. A zsűri ennek ellenére "megemlítette" a művet: az egyik főszereplő, a gyakorlatilag ismeretlen Sanra Corveloni kapta a legjobb színésznőnek járó elismerést, ezzel keresztülhúzva azok számításait, akik vagy Clint Eastwood A csere című művében remeklő Angelina Jolie-ra vagy Mundruczó Kornél Deltájának legerősebb láncszemére, Tóth Orsira esküdtek. Beszédes, hogy Corveloni nem is ment el személyesen átvenni az elismerést.

A jelek szerint a befejezetlen filmek jutalma idén a színészdíj volt. A főcím és stáblista nélkül, szinte még csöpögő kópiáról vetített Soderbergh-eposz, a Che címszerepét alakító Benicio Del Toro az Oscar-díja mellé most már egy pálmát is kiállíthat a vitrinben. A totális tévedésnek bizonyuló, négy és fél órás gigamozi egyértelműen az idei szemle legnagyobb csalódása - bár voltak olyanok (nagyon kevesen!), akik szerint egy új David Leannel van dolgunk. Mindenesetre Del Toro tényleg magas hőfokon alakítja a világ leghíresebb forradalmárát, majd stílusosan Ernesto "Che" Guevarának köszönte meg a díjat elsősorban, nem pedig Soderberghnek. Nem csoda, hogy nem ölelte keblére a rendezőt, mivel a színész egyben a mű producere is, és a látottak alapján a világ egyik legnehezebben eladható filmjébe fektetett nem kevés pénzt.

Míg a rendezvény előtt még mindenki a dél-amerikai filmművészet sikeréről beszélt - valóban magas számban válogattak be a régióból műveket -, végül a hosszú évek óta nagyon rossz hírű olasz mozi lett a hős: két fontos díjat is elhoztak a Croisette-ről. A forradalmian friss nézőpontból készített - a kisemberek világán átszűrt - maffiamozi, a Gomorra (Matteo Garrone kapta a legjobb rendezőnek járó Arany Pálmát) mellett a kevésbé közérthető, legfeljebb politológusok által dekódolható Paolo Sorrentino-mű, az Il divo (a zsűri különdíja) is tündökölt. Ez bomba meglepetés.

A legnagyobb vesztes pedig a már említett Clint Eastwood. Bár már hatodik alkalommal szállt ringbe az Arany Pálmáért, most sem sikerült győznie, pedig sokan gondolták, hogy az övé lesz valamelyik komolyabb elismerés. Csupán egy életműdíjra futotta, még szerencse, hogy Catherine Deneuve-nek is jutott egy, mert így senki sem kérdezte meg, hogy miért is maradt távol a nagy Clint a ceremóniáról.

Lauren Cantet valódi diákokkal, "a falak között" készítette el fődíjas művét