Mit jelent számomra, hogy hatvanéves lettem? Az ember élni akar. És, ha élni akar, megöregedni is akar. Nem lehet egyszerre élni és nyafogni. Ezt mondta Presser Gábor néhány nappal ezelőtt, a Magyar Televízió reggeli műsorában. Három egyszerű és pontos mondat az élet lényegéről. Három mondat, mely után valahogy elapadnak a kérdések.
Presser Gábor ma hatvanéves.
Úgy tűnik, ez nem rázza meg különösebben, pedig az elmúlt napokban szorgos sajtómunkások igyekeztek előcsalni belőle némi felindulást. Presser a fentihez hasonló egyszerű, ám igen pontos válaszokkal gömbölyítette le a beszélgetéseket, de nincs ebben semmi meglepő, a vele készült, korábbi interjúkban is gyakran bukkanhat effélére az ember.
A Klauzál tér környékén nevelkedtem, így igen hamar megtanultam különbséget tenni gőg és méltóság között, nyilatkozta egyszer. Annak idején azt mondta a zenetörténet tanárom, hogy egy jó dal többet ér, mint egy közepes oratórium, emlékezett később. Sosem voltam túl szép legény, tehát nem kellett félnem, hogy kimegyek a formámból, viccelt néhány éve. Egy jó dal használható a béküléstől a válásig sok mindenre, még hallgatásra is, mondta egy beszélgetésben.
Gyermekkorában a Klauzál tér különös világában bolyongott, ott játszott a barátaival, ott segített baromfikereskedő szüleinek, onnan loholt a libamájjal Sándor Csikarhoz a kávéházba. Ott élte át kényszerűségből a felettük lakó Seres Rezső nosztalgiarohamait, amikor a Szomorú vasárnap szerzője hosszú órákon keresztül hallgatta világslágerét, különböző feldolgozásokban. Ott kezdett négyéves korában zongorázni, talán onnan cipelte el Mihály Tamás az Omega együttesbe, amely egy nagyon komoly pályafutás első állomása volt. Ontani kezdte a slágereket a Trombitás Fréditől a Gyöngyhajú lányig. Jött az LGT, mellyel koncertezett Angliában és az Egyesült Államokban, megszülettek a hetvenes évek fiatalságának meghatározó dalai, jöttek a Tabánban tartott LGT-koncertek, melyek a szabadság levegőjét pumpálták a Kádár-kor dohos díszletei közé. És jöttek a színházi zenés darabok is, elsőként a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című, elkészültek a slágerek, musicalek. 1978-ban a Vígszínház zenei vezetője lett, elismeréseket kapott, egyebek mellett Erkel Ferenc-, Huszka Jenő és Kossuth-díjat, de e helyütt nem lehet mindent felsorolni, kivált, mert ha Presser most itt ülne velünk szemben, bizonyára azzal csitítaná az izgága riportert, amivel szokta: Én csak egy zeneszerzőnek tartom magamat, aki néha elénekli a dalait.
És akkor mi szakmai méltatás helyett a vidám történetekhez kanyarodnánk. Szóba hoznánk például azt az esetet, amikor Csapó Gábor olimpiai bajnokkal a különlegességi cukrászdában, egy fagyievő versenyre készülvén megevett 62 gombóc fagyit. Mosolyognánk azon, hogy az LGT-nek a moszkvai feketepiacon külön szekciója van. Emlegetnénk Presser egyik kedvenc helyét, a Lukács uszodát, a Megasztárt, vagy emlékeznénk az LGT Nyugati pályaudvaron tartott búcsúbulijára, valamint arra az ajándékkoncertre, amelyet szerzőtársa, barátja, Sztevanovity Dusán hatvanadik születésnapjára adott. Mert végül csak a dalhoz kanyarodnánk vissza, legvégül talán a magyar dal napjához, amelyre Presser ötlete nyomán az idei Sziget Fesztivál mínusz egyedik napján kerül sor.
Emlékeznénk, csaponganánk, s még az is lehet, hogy a végén kilyukadnánk egy újabb idézethez. Egyszer megkérdezte tőle egy újságíró, mi inspirálja még mindig a dalszerzésre. Végül is ez egy hatalmas játék, válaszolta Presser. Játék az elmúlás ellen. És e helyütt valóban elfogynának a kérdések, maradna egy kézfogás: Isten éltessen, Presser Gábor!
Nagy utazás
