Latin-Amerika a folyamat új momentumát éli, amelyet persze klasszikus értelemben nem lehet forradalminak

minősíteni. De annak tekinthető abból a szempontból, hogy a népek új utakat keresnek. Kívülről lehet, hogy a fejlemények azonosnak tűnnek, mármint hogy a baloldal került hatalomra Dél-Amerikában, valójában hatalmas különbségek vannak az egyes országok között - mondja Tomás Hirsch. A sokszínűségben közös a jelenség, a változás igénye. Venezuelában például Hugo Chávez felülről vezényli a folyamatot, Bolíviában viszont éppen fordítva, a társadalmi mozgalmak indították be az átalakulást, s emelték elnökké Evo Moralest. Ecuadorban egy felkészült technokrata réteg kezdett átalakításokba. Brazíliában egy szakaszervezeti vezetőből lett elnök, aki ugyan jóval kevesebbet valósít meg abból, amit sokan elvártak volna tőle a múltja miatt, ám így is eredményesen halad előre. A korábbi szakszervezeti Lula da Silva teljesen eltér az ugyancsak szakszervezeti múltú Evo Moralestől, az első városi, így munkás, a második vidéki, paraszti gyökerekkel.

Közös, hogy egyik modell sem felel meg a klasszikus elméletnek, s nem a hagyományos baloldal pártjai irányítanak.

Bolíviában a Kommunista Párt nem ér el egy százalékot, Venezuelában a kommunisták nem voltak hajlandók támogatni Chávez új pártját. Ecuadorban nem is létezik a párt. Tehát nem a tradicionális marxista baloldal áll az átalakítás élén, s azt sem lehet mondani, hogy valamiféle hagyományos szociáldemokrácia került volna kormányzásra. Az újkeletű társadalmi átalakulást irányítók más logikának felelnek meg, egyformán támaszkodnak politikai és civil mozgalmakra. Eltérő prioritásokkal rendelkeznek: így olyan témákat kezelnek központiként, mint az őslakosok, a népképviselet, a természeti kincsek össznépi tulajdona, új alkotmányozás.

Reményteljes pillanat, mert érvényesül az egymásra hatás. Tomás Hirsch hivatkozik egy hónappal ezelőtti paraguayi látogatására, ahol a tradicionális Colorado Párt 61 évi uralma dönt most meg választásokon. Beszélgetett a leendő elnökkel, a szegények volt püspökével, Fernando Lugoval, aki beismerte, hogy mély társadalom átalakító tervei aligha lehetnek. Mozgásterét behatárolja, hogy a polgári pártok maradnak többségben a parlamentben. Ám Hirsch szerint az a jelzés, hogy Paraguay lakossága is igazodni kíván a térség politikai arculatváltásához, önmagában is sokat mondó.

 

Szerinte az átalakulási folyamatból csak három ország marad ki Dél-Amerikában: Chile, Peru és Kolumbia. Mint mondja, hazáját, Chilét annak ellenére ebbe a csoportba sorolja, hogy szocialista elnöke van. Ez a három ország az, amelyik - szerinte - a régióban alkalmazkodik a washingtoni befolyáshoz, így szabadkereskedelmi egyezményt kötött az Egyesült Államokkal. S mint mondja, ugyanakkor igen óvatosak a térségbeli gazdasági és kereskedelmi összefogások iránt.

A “baloldali” táborról viszont nem állítható - amit egyes nyugati hírmagyarázók sejtetnek -, hogy az új kormányzatok valamiféle közös globálizáció- és neoliberális ellenes platformról születtek volna. Ám igaz, hogy menetközben alternatív megoldásokat keresnek.  Nincs szó valamiféle integráns strukturált válaszról, legfeljebb szándék van arra, hogy más irányt találjanak, mint a neoliberalizmus - fejtegeti Hirsch. Nem volt senkinek, kezdetben még Cháveznek sem részletekbe menően kidolgozott programja. Hirsch ott bábáskodott Evo Morales bolíviai győzelmekor, s ennek alapján állítja, egyetlen oldalnyi volt a program. Az improvizálás során aztán nem meglepő, ha hibák és tévedések fordulnak elő.         

Összegezésként Tomás Hirsch úgy véli: nagyon sajátos fejleménnyel találjuk szembe magunkat Dél-Amerikában. Baloldali kormányzatok - mondják róluk, de csak azért mert még nem találtak megfelelőbb jelzőt. Chávez a XXI. századi szocializmussal akarta ezt a különbséget érzékeltetni. Evo Morales a humanista forradalom minősítést használta. Valójában még valójában az önmeghatározást. De talán ez nem is annyira fontos, mint ami a társadalmi és gazdasági átalakulásban végbemegy.