Most, persze, okoskodhatnánk, hogy valamiféle kelet-európai trend látszik kirajzolódni, hogy a letisztultságra, a minimalizmusra fogékony ismét a nyugati szem. Olyasféle történetekre harap rá, amelyeken keresztül a legegyszerűbben magyarázható el neki, mitől is olyan a világnak ez a szeglete, amilyen. Mungiu a történet szikárságával, Mundruczó inkább a képek erejével. Miközben - vigyünk be máris egy ütést a nacionalizmus bűvöletében élőknek - éppannyira magyar film ez, mint amennyire román, hiszen a Duna-delta majdhogynem főszereplője az alkotásnak, nélküle éppúgy nincs film, mint mondjuk Tóth Orsi nélkül, bár értő, operatőri szem nélkül egyetlen szépségből sem lesz csak úgy esztétikai élmény. De akkor is: ez csupán öncélú okoskodás, hiszen mindenki tudja vagy legalábbis érzi, hogy díjat csak elviselni lehet, megmagyarázni soha. Mint ahogy vitatkozni sincs miért az odaítélőkkel. Örülnünk kell, felhőtlenül.

Sajnos, azért kell efféle közhelyeket időnként átismételni, mert mi mostanság nem állunk túl jól a díjak, elismerések fogadtatásával. Bár arra azért nem kell számítani, hogy valaki felhívja a Nemzetközi Filmkritikusok Szövetségét, hogy a magyarok arculcsapását vesse a szemükre, mint Kertész Nobel-díja esetén, de fanyalgó hangokat most is hallani. Mintha Tarr Béla rendezte volna a Tüskevárat, vagy mintha egy balladát kereszteztek volna a National Geographickel, mondják ilyen-olyan fórumokon a netezők. De ugyanígy kuncogtunk a gallérunk alatt, amikor Márai giccsregényének, a Gyertyák csonkig égnek külföldi meneteléséről érkeztek a hírek. Irigység lenne? Vagy talán a sikert sem tudjuk már sikerként kezelni? Már a díjakba is belopózott volna a széthúzás átka, hogy ezt is szekértáborok adják szekértáboroknak valamiféle nemzetközi összeesküvés leple alatt?

Persze, bugyutaság lenne azt képzelni, hogy ezután mindenki egyöntetűen szeretni fogja itthon a díjazott alkotást. De az is, ha különféle indokok miatt elfojtanánk magunkban a jogos büszkeséget. A rendszerváltás óta nem volt ekkora sikere a magyar filmek, és ez akkor is egy magyar alkotó, egy érvényes látásmód sikere, ha, mondjuk, a Johannát ezerszer jobb filmnek gondoljuk. Akkor is örülhetnénk egy magyar író diadalútjának, ha magunk között tudjuk, a Naplói sokkal nagyobb értéket képviselnek. Mert most így látnak minket, magyarokat. De: látnak. Általuk és velük. És ez épp egyszerűségében hihetetlenül nagy érdem.