Állítása szerint a jelöltek a parlamentnek lesznek felelősek, ezért is van a döntés tartalmi súlypontja az Országgyűlésnél. Nem írja le, de a szavaiból következik, hogy az államfő szerepét az egész eljárásban formálisnak tekinti, ami lényegében arra korlátozódik, hogy megfelelő kulisszák között bejelentse a jelölést, ám e bejelentés pillanatában ő nem más, mint az egymással a háttérben megállapodó pártok magyar hangja.

Ennek az elképzelésnek már a közjogi megalapozása is gyenge. Pusztán az a tény, hogy a parlament választja meg a jelöltet, még nem jelenti azt, hogy ezek a vezetők a parlamentnek lennének felelősek. Éppen ellenkezőleg: független intézményekről van szó, még az országgyűlési biztosok esetében is. Ha pedig a Legfelsőbb Bíróság elnöke a parlamentnek felelne, az a jogállamiság teljes hiányát jelentené. Önálló alkotmányos intézmények élére kell tehát az államfőnek felkészült, a törvényi feltételeknek megfelelő, minden politikai oldal számára elfogadható és autonóm személyeket találni. Akár az országgyűlési biztosokról, akár a Legfelsőbb Bíróság elnökéről beszélünk, munkájuk lényege, hogy politikai befolyástól mentesen, az oldalaktól egyenlő távolságot tartva, saját intézményük alkotmányos szabályainak és a szakmai normáknak megfelelően tevékenykedjenek.

Szabados Krisztián kritikája szerint az államfő jelölési gyakorlata összeugrasztja a pártokat, provokál, illetve az ellenzék hatalmi ambícióját szolgálja. Ez az érvelés - azon túl, hogy önmagában is ellentmondásos -, nem vesz tudomást a tényekről. Hiszen józan ésszel aligha feltételezhető, hogy egyik-másik jelölésével az államfő az ellenzék kedvében kívánt volna járni. Mégsem ez a legfontosabb hibája Szabados Krisztián gondolatmenetének. Amikor a szerző az államfőt provokációval, a pártok egymásnak ugrasztásával vádolja, megfeledkezni látszik arról, hogy a kormányoldalon és ellenzékben a pártok magukra hagyva, államfői részvétel nélkül is lényegében konszenzusképtelen állapotban vannak. A Szabados által kívánatosnak talált modell politikai alapja ugyanis az a feltételezés, hogy az Országgyűlés képes a háttérben előzetesen megállapodni a jelöltekről. Jól tudja viszont mindenki, hogy egyre inkább képtelenségnek számít bármilyen parlamenti döntést sikerre vinni, amihez a Ház kétharmadának támogatása szükséges. A cikk második felében Szabados Krisztián is illusztrálja ezt a helyzetet, amikor említést tesz az alkotmánybírók újrajelölésének nehézségéről. Az Alkotmánybíróság esetében pedig olyan tisztújítási eljárással állunk szemben, amelyben a köztársasági elnöknek semmiféle alkotmányos szerepe nincs. Mégis a mostani ciklus során személyi kérdésekben a kormányoldal és az ellenzék közötti leglátványosabb összecsapására ebben az ügyben került sor. Az államfő jelöltjei esetén az Országgyűlés szakbizottságainak meghallgatásait párthovatartozástól függetlenül a támogató hangulat jellemezte, szakmai vagy emberi kifogásoknak nyomát sem lehetett érzékelni ezeken a fórumokon. Ez nyilván nem véletlen.

A helyzet ugyanis pontosan a fordítottja annak, amit Szabados felvázolt. A két oldal ugyanis jelenleg nem tud egymással önmagában, magára hagyva megállapodni semmilyen téttel rendelkező döntésben, így fontos intézmények vezetésének személyi kérdéseiben sem. Nem mintha a korábbi gyakorlat idején könynyebben ment volna a megállapodás: emlékezhetünk olyan esetekre, amikor a pártokkal előzetesen egyeztetve állított jelöltet sem választott meg az Országgyűlés. A konszenzusképtelenség bevált, ám önmagában nem feltétlenül sikert hozó receptje lehet, hogy a konfliktusokon kívül álló harmadik fél jelenik meg a folyamatban, és ő igyekszik olyan javaslatot tenni, amely mindkét fél számára elfogadható lehet.

Miért is lehet ez hasznos? Egyrészt, mert a harmadik fél javaslatára nem lehet azonnal ráütni az egyik vagy épp a másik oldalhoz tartozás bélyegét. Másrészt joggal feltételezhető, hogy a vitákban pártpolitikai érdekeltséggel nem rendelkező harmadik fél csakis azt fogja figyelembe venni, ki a legalkalmasabb, leginkább rátermett jelölt, ki fogja tudni legjobban elvégezni az előtte álló feladatokat. Pontosan ez indokolja, hogy az alkotmány az államfő kizárólagos feladatává teszi a jelölést. Éppen a kívülről jövő, mindenki számára elfogadható jelölést és a konszenzusos döntés lehetőségét remélték ettől az eljárástól az alkotmányozók. Az alkotmány betűjének betartása ebben az esetben tehát nem valamiféle öncélú jogászi törekvés, hanem az alkotmányos célnak megfelelő cselekvés.

Az államfő önálló jelölési gyakorlata lehetőséget kínál arra, hogy ilyen konfliktusos körülmények között is szülessenek konszenzusos döntések. Ezt példázza a legfőbb ügyész elsöprő többséggel történt megválasztása és a kétharmadot igénylő két omudsmani poszt sikeres betöltése, Kállai Ernővel és Szabó Mátéval. Sólyom László kudarcáról akkor beszélhetnénk, ha jelöltjei szakmai vagy emberi rátermettségével kapcsolatban bármikor valós kétely merült volna fel. Ilyen nem volt, a megválasztott jelöltek pedig kiválóan megállják helyüket új posztjukon - ez pedig siker. Az államfő kitartása az önálló, pártoktól független jelölés mellett nem akadálya, hanem sokkal inkább valódi esélye a jelöltek megválasztásának.

A szerző a Köztársasági Elnöki Hivatal stratégiai és kommunikációs főosztályának vezetője