1. Magyarországon a demokrácia - ha a XIX. és XX. századi rövid próbálkozásoktól eltekintünk - alig két évtizede, 1989-ben kezdődött. A szólás- és gyülekezési szabadság jogával azóta a szélsőjobboldal is (újra) élhet. Szónokaik gyakran hangsúlyozzák, hogy nem nácik, nem nyilasok, nem fasiszták és nem antiszemiták. Olykor azt is hozzáteszik, hogy "csak magyarok". Rendezvényeiken ugyanakkor az összes fasiszta irodalmi szemét megvásárolható. A szélsőjobboldal egyik legegyszerűbb, a saját tábort erősítő és a tájékozatlanokat megtéveszteni hivatott új beszédmódja ez: nem azok vagyunk, akik vagyunk. Erre egyelőre nincs hasonlóan ütős ellenszer, mert az értelmes válasz feltételez minimális elvont következtetési készséget. Ilyen a zsidózással szembeni legfontosabb ellenérv: a közéletben nincsenek zsidók és nem zsidók, mert elfogadhatatlan, hogy a nézeteket a származás alapján ítéljék meg. Ez az okfejtés az emberek legalább fele számára nem valami magától értetődő.

Mintha az se volna természetes, hogy egy ember attól rasszista, hogy rasszista állításokat fogalmaz meg, nem pedig attól, hogy hajlandó-e antiszemitának vallani magát vagy sem, például azért, mert a holokauszt borzalmai után ez rossz fényt vetne rá. Az "újbeszéd" ma meglehetősen hatékony. Ráadásul a mai rasszisták jelentős része is elítéli a holokausztot; akik pedig tagadják, ezt törvényes következmények nélkül tehetik.

A probléma e pillanatban látszólag nyelvi: aki nem pontosan ugyanazokkal a kifejezésekkel fogalmazza meg mondandóját, mint az egykori rasszisták, és magát nem vallja rasszistának, arról a mai jogrend szerint nem állítható, hogy rasszista. A nem rasszista közvélemény egy része pedig nem ismeri fel benne a rasszistát, a rasszisták viszont pontosan dekódolják a szóban forgó szövegeket.

2. A nem szélsőséges jobboldal jelentős részének képviselői egyelőre azt a taktikát követik, hogy a saját antiszemitáik által tett kijelentések zsidóellenes voltát tagadják. Mindezt nemcsak azért teszik, hogy a baloldali és liberális kritikával szemben összezárjanak, hanem azért is, hogy ne veszítsék el a szélsőjobboldali választók támogatását. Vannak, akik még azt is elvárnák, hogy a zsidózó kijelentések alapján nyilvános közéleti párbeszéd kezdődjék el. Mintha demokratának lehetne közös vitaalapja antiszemitával.

Kiegészíti ezt a jobboldal vezérének és számos véleményformálójának megfélemlítést szolgáló nyelve, mellyel politikai ellenfeleiket nem a gondolataik, hanem a létezésük alapján minősítik: "idegenszerűek" (Orbán), "magyarellenesek" (Széles), "beteg, bűnöző ember" (a pénzügyminiszter) (Csermely), "görénykurzus,... hiénák vagytok" (Bayer), "rákos burjánzási góc" (az SZDSZ, Balog). Az ilyen "érvelésekben", valamint a rasszista állításokban az (és adott esetben csak az) a közös, hogy alkati, változtathatatlan, öröklött, testi tulajdonságokra hivatkoznak. Aki nem rasszistaként így érvel, nem veszi számba, hogy egyúttal a jellegzetesen rasszista szóhasználatot is szalonképesebbé teszi: a tűzzel játszik.

Nem menti ezt a magatartást sem a jelenlegi, magát baloldalinak tételező kormány neoliberálisnak tartott eddigi politikája, sem a miniszterelnök beismerése arról, hogy a választókat megtévesztették, sem az, hogy ez utóbbi miatt nem hajlandó lemondani. A fenti állítások - akárcsak az akasztás köteleinek emlegetése (Kövér) - nem "önmagukban ártalmatlanok" (ahogy Elek István állítja), hanem embertelenek, célzatuk a megvetés és félelemkeltés.

3. A dekódolásra szoruló rasszista állítások képviselőivel szemben jogilag nem lehet eljárni, ha a jogrendszer demokratikus. Hiába félelemkeltőek ezek is. A jogrendszer eleve nem képes olyan finomságú törvények kodifikálására, mint amilyenre a mai kriptorasszista, vagy a képviseleti demokráciát populista demagógiával aláásni próbáló nyelvhasználattal szemben ehhez szükség volna azért, hogy a dolog jogilag megragadható legyen.

A képviseleti demokráciát ugyanis jogi eszközökkel csak olyan társadalomban lehet megvédeni, amelyben a nemzet többsége demokrata. Ez azt is jelenti, hogy a demokratikus jogi szabályozásoknak a természetes nyelv gazdagságához és a ravasz állítások sokaságához képest szükségszerűen hézagos, durva intencióit a lakosság többsége megfelelően kitágítva értelmezi és betartja. Maga a nép az, amelyik politikai kultúrája következtében védi a demokráciát. Benne a jog "működőképességének" záloga az állampolgári részvétel. Magyarán jogi eszközökkel olyan demokráciát lehet csak eredményesen megvédeni, amelyben erre a jogi védelemre semmi szükség sincsen.

Működő demokráciában a szélsőséges jelenségek esetjogi kérdések. Többnyire elég a meglévő törvényeket pontosítani, a betartatásukon őrködni, a rendészeti eljárásokat tökéletesíteni. Ékes példája e felfogás sikeres véghezvitelének, ahogy a Német Szövetségi Köztársaságban 1968 után a baloldali terrorizmussal megbirkóztak.

Az viszont nem törvényszerű, hogy a nyílt rasszista állítások jogi tiltása a demokráciát veszélyeztetné. Különösen Magyarországon, ahol gyenge a demokrácia - szemben Németországgal, ahol volt és van erős középosztály, jóval több a demokratikus tapasztalat, a gazdaság pedig nincs válságközeli helyzetben. Ezért a magyar demokraták egy része is (bal- és jobboldaliak egyaránt) hajlamos a puszta esetjogi kezelésen túlmenően a jog szigorítására, arra, hogy a demokrácia védelmében rasszistaellenes jogszabályokkal korlátozzák a véleménynyilvánítási és gyülekezési szabadságot (beleértve a holokauszt tagadásának tiltását is). A mai Magyarországon azonban nem mindegy, hogy ezt kik teszik.

Az elmondottakból az következik, hogy a nyílt szélsőjobbot (akárcsak a nyílt szélsőbalt) adott esetben lehet törvényileg korlátozni, mert különben a gyenge demokráciában új Göbbelsek lépnek színre. A rejtett rasszizmust és az áttételes megfélemlítést azonban gyenge demokráciákban sem lehet jogilag anélkül szankcionálni, hogy ezáltal a szabadságjogok, és vele a demokrácia ne szűkülnének. Megtalálható-e ma Magyarországon az egyensúly a szabadságjogok érvényesítése és a félelemkeltés viszszaszorítása között, fenn-tartva a képviseleti demokrácia rendszerét, melyben zavartalanul végbemehet a bal- és jobboldal politikai váltógazdálkodása?

A bal- és a jobboldalnak ma Magyarországon nem egyformák az esélyei arra, hogy ezt az egyensúlyt megteremtsék.

4. A baloldaliak ma hiába is próbálkoznának azzal, hogy megfékezzék a nyílt szélsőjobboldali rasszizmust, és nem képesek arra sem, hogy a közbeszédben a feléjük irányuló kirekesztő, megfélemlítő beszédmódot visszaszorítsák. Arra meg végképp semmi esélyük, hogy a könnyebb kormányozhatóság érdekében bármiféle elnöki rendszert, netán populisztikus politikai uralmat alakítsanak ki (noha ennek létezhet baloldali változata). Bármivel próbálkoznának, csak alkalmat szolgáltatnának a jobboldalnak arra, hogy a demokrácia védelmében léphessen fel, még totálisabb győzelmet aratva felettük.

Ha ugyanis a demokrácia korlátozását (de akár a nyílt rasszizmussal és holokauszttagadással szembeni szigorúbb törvényeket) a baloldaliak kezdeményeznék egy olyan politikai kultúrájú országban, ahol a többség fél a modernizációtól, és ezért fogékony a modernizáció vélt vagy valós képviselőinek démonizálására, a velük szembeni burkoltan kirekesztő, megfélemlítő jelszavakra, megértéssel kezeli a "nem vagyunk antiszemiták, de a zsidókérdést meg kell beszélni" állításokat, akkor az eddigieknél nagyobb szólási és gyülekezési korlátokat felállító baloldaliaknak és liberálisoknak - enyhítésképpen hiába is próbálnák majd biztosítani az 1989 előtti látszólagos, kérészéletű gazdasági védettséget az erre vágyó tömegeknek - olyan mértékű gyűlölettel kell szembenézniük, amelyet végső soron politikailag nem fognak tudni kezelni.

Az pedig, hogy az Orbán vezette jobboldallal nagykoalíciót alkotva összefogjanak, de akár közösen rasszizmusellenes törvényeket hozzanak, megoldhatatlan álomnak látszik, mivel ez a jobboldal ma (a retorikájában ellenségnek nyilvánított) ellenfelének teljes megsemmisítését tartja magától értetődőnek. A baloldal egyedül még a szélsőjobboldalt korlátozó jogszabályokat se lenne képes bevezetni. Egyetlen esélye van: kiáll a szólás- és gyülekezési szabadság fenntartása (továbbá a képviseleti demokrácia), és egy olyan gazdaságpolitika mellett,

amely mentes minden ígérgetéstől. Ezzel talán elveszítheti a következő választásokat, de hosszabb idő múlva erkölcsi győztesként kerülhet ki a történelmi folyamatokból. Hülyeség, mondhatják erre azok a baloldaliak, akik rövid távon csak egyetlen lépést (vagy még annyit se) képesek előre látni.

5. A magyarországi jobboldalnak ma akkora a támogatottsága, hogy akár választhatja majd a fél, vagy a teljes elnöki kormányzati rendszert, és azon belül akár a tekintélyelvű politikai uralmat is. Az elnöki rendszerek nem feltétlenül antidemokratikusak, az utóbbi uralom viszont igen. Ma nagy a kísértés az utóbbira, ha érvényben marad a jobboldalon, hogy "egy a tábor, egy a jelszó", és a vázolt, burjánzó megfélemlítő kijelentések lehetséges következményeire gondolunk.

Ilyen hatalom sejlik föl Orbánnak az 1989-es rendszerváltást áttételesen megtagadó legújabb kijelentése nyomán: "mit is akartunk 1988-ban...? ...egy valóságos népi, nemzeti egységre épülő berendezését akartuk... Magyarországnak. Lehetséges egy jó programból kiindulva, a rész (egy párt) vezetésével teljes nemzeti egységet is létrehozni." Ez a Hazafias Népfronton belüli érdekegyeztetések határolta látszatdemokrácia, melyet 1988-ban is, ma is a magyar lakosság jelentős része igenel (és aminek nem sok köze van baloldalisághoz meg jobboldalisághoz). Az ilyen "nemzeti egységen" alapuló populista rendszer, melyben akár sérülhet az igazi parlamenti váltógazdálkodás is, érinthetetlen és kétségbevonhatatlan marad, ameddig a gazdasági és politikai csőd be nem következik. Ez súlyos következményekkel fog járni. Csekély vigasz, hogy ezért nem a baloldaliakat és a liberálisokat terheli majd az erkölcsi felelősség.

Nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy az orbáni jobboldal hatalomra kerülve átalakul. De az valószínű, hogy a jobboldal mérsékelt felének problémái lesznek a szélsőjobboldallal. Kezdenie kell majd valamit a nyílt rasszista uszítással, netán még a saját táborán belüli gyűlöletbeszéddel is. Mivel a jobboldali kormány egy ideig még maga mögött tudhatja a lakosság többségét, akár sikerrel bevezetheti a szélsőjobboldalt korlátozó jogszabályokat is. Talán megőrzi a szólás- és gyülekezési szabadságot, vele a politikai váltógazdálkodás lehetőségét (elnöki rendszerrel vagy anélkül). Ebben az esetben a jobboldal is erkölcsi győztes lehet. Ezt a fej-leményt nem zárja ki, hogy jobboldaliak támogatta kormányról lesz szó, hiszen jobboldalinak lenni ugyanolyan demokratikusan legitim dolog, mint baloldalinak lenni.

Kérdéses, hogy lesz-e olyan erős a jobboldal ama (ma alig látszó) része, amelyik elnyomhatja a következő évtizedben azok hangját, akik a nemzet egy részének politikai létezését "magyarellenesnek", "idegenszerűnek", "rákos áttétet alkotó sejtnek" minősítik. Át tudja-e majd venni az irányítást a populista, tekintélyelvű (a Széles gyáriparos dicsérte Kossuth Lajos-i) elnöki reinkarnáció és híveinek kezéből? A gyenge magyar demokrácia egyik alapvető kérdése ez. És, hogy így is legyen, ahhoz nagy szerencse szükséges. Különösen annak fényében, hogy milyen akadálytalanul érvényesülhetett mind a haza és a nemzet fogalmaival visszaélő, az élettani jellemzőkkel operáló, megfélemlítést célzó beszédfegyver, mind pedig a szélsőjobboldal rasszizmusa Magyarországon.