A választók, a döntéseket elszenvedők már nem tudják, hogy mihez fogjanak a világukat meghatározó döntéshozókkal, mert azok kicsúsztak ésszerű kontrolljuk alól. A felül lévők érteni és átalakítani vélik a választói magatartásokat. Az alul lévők eszükkel tudják, hogy nem volna szabad, de szívükkel politikusokra bízták sorsukat. A hitharc, a "viktoriánusok" és a "franciskánusok" vallásháborúja megoldásnak látszott: Isten vagy a sátán harcában kellett állást foglalni.

Mennyivel könnyebb, ha helyettem hitem vezérlője gondolkodik, tesz, ha rábízhatom magam. A nyolcvanas évek és a kilencvenes évek liberalizációs hullámára - az egyén, a vállalkozó, a helyi közösség képes saját érdekeinek felismerésére és értékeinek kialakítására, amelyet a központi hatalom csak egyeztet és kiegyensúlyoz - az ezredfordulótól megérkezett a nemzeti közösségi érdek, a felismert államérdek, a személyes hit és a közösségi hit találkozása a spirituális vezetőben antiliberalizációs ellenhulláma. Ha az egyéni és helyi partikuláris érdekek igazságtalanul szétrántották a társadalmat, ha nem adtak esélyt az alul lévők jelentős részének érdekei és értékei érvényesítésére, akkor hatalmazzuk fel a központi kormányt mint a nemzeti többséget, vagy a szociális kiegyenlítést kifejező, netán a hosszú távú társadalmi érdeket megvalósító Államészt és Államakaratot, hogy helyettünk, fölöttünk, akár ellenünkben járjon el. Elég, ha Orbán tudja, nekem elég érezni... Gyurcsány messzebbre lát, nekem elég hinnem benne...

"Az emberek ezüstcsészék, akikbe mi aranyalmákat helyezünk" - mondta Goethe Eckermann-nak. A jobboldaliak bizalmuk és szeretetük aranyalmáját Orbán ezüstcsészéjébe tették, de a csésze nem ezüst, s az aranyalma nem arany. Mekkora csalódás a baloldaliaknak, akik szerelmük, türelmetlen vágyaik aranyalmáját látják megrohadni Gyurcsány horpadt csészéjében. Orbán Viktor rendre megnyerte a csatákat és elvesztette a háborút. Gyurcsány Ferenc győzött a háborúban, elvesztette a békét. A tízéves háborúnak vége. Nem békével, még csak nem is tűzszünettel, hanem a kifáradással.

Ha Gyurcsány számára meglepetés lehetett, hogy a 2004 végén előadott értékelése a 2006-os választásokról bevált, és a baloldal reménytelen helyzetből győzedelmeskedett, valószínűleg Orbán Viktor is csodálkozik, hogy 2006 nyarán-őszén előadott forgatókönyvét szó szerint beváltotta Gyurcsány Ferenc és kormánya. "Rendben van, hogy próféta vagyok, de ennyire?" - somolyog az öregedő tigris a bajsza alatt. De ahogy a jobboldal se hiheti, hogy valamiféle baloldali zsenialitás és nem Orbán ostoba politikája okozta a 2006-os kudarcukat, a baloldal se ámíthatja magát azzal, hogy Orbán kivételes stratégiája omlasztotta össze őket, és nem Gyurcsány és társai elhibázott kormányzása. Mindenki magát győzi le. Ha Orbán kormányzóképes, ha nem számolja föl a jobboldal pártjait, ha nem viszi oldalát a polgári Pannóniából a nemzeti Hunniába, a baloldal nem győz a jobboldal fölött 2002-ben és 2006-ban. Ha Gyurcsány, aki megnyerte 2006 tavaszán a hitelességi és kormányzóképességi versenyt, nem rohanja meg saját közigazgatását, önkormányzatait, választóit, nem vesztegeti el a modernizációs többség támogatását, Orbánnak nem lenne esélye ma és holnap.

A baloldal azért omlott össze ennyire látványosan az 1994-1998-as, a 2002-2008-as tízéves kormányzás, a főváros folyamatos tizennyolc éves, nagyvárosok évtizedes irányítása után, mert 2002 után nemcsak elveszítette újító képességét, hanem 2006-ig feladta az ésszerű gazdaság- és társadalompolitikát, majd 2006 nyarától elfecsérelte az ország reformerőit. A fővárosi és nagyvárosi modernizációs többség nem arra adott felhatalmazást 2002-ben, hogy felélje a korábban felhalmozott növekedési tartalékot, hogy rövid távú célokért elvesztegesse a modernizációs és felzárkózási időt, s látszatországot építsen fel. 2006-ban Gyurcsány elhitette önmagával és a modernizációs választói többséggel, hogy központi kormányzati kapacitással képes az érdekkijáró pártokkal, önkormányzatokkal, a potyautas, saját távlatos érdekeiket fel nem ismerő polgárokkal szemben fölismerni és érvényesíteni a társadalmi érdeket. Erre azonban se ő, se a meglévő kormányzati kapacitás nem volt, nem is lehetett képes. Minél jobban erősítgette az univerzális racionalitás, a Világszellem által diktált programot, annál biztosabban haladt a bukás felé.

A baloldal hiába hivatkozik arra, hogy a jobboldal soha a rendszerváltás során nem tudott, akart, mert újító politikába fogni, hogy nem volt az ország modernizációs központja. A baloldal éppen azért vezethetett hosszabb időn át, mert a választók reménykedtek abban, hogy alkalmasabbak a kormányzásra, tudják, mit kell tenni válságos és békés időkben. Erre a várakozásra cáfoltak rá a Medgyessy-kormány és a három Gyurcsány-kormány működésével. A térség vezető, kiemelkedő országából ennek a térségnek a beteg emberévé lettünk, bezzeggyerekből hülye gyerekké válnunk.

Hiába gondolja és mondja ki magáról Orbán Viktor, hogy akkora politikai tőkét gyűjtött össze 1989 júniusa óta, mint senki más sem, ezért mindig ő lesz a jobboldal középpontja, ez nem változtat azon, hogy 2002 óta politikai halott. Nem emelt, hanem süllyesztett az országon. Ettől még győzhet, uralkodhat egy hozzá hasonlatos halott országon. És hiába véli úgy Gyurcsány Ferenc, hogy megúszta, amikor tökéletes bűnbakká tette politikai szövetségesét, kihasználta pártja vezetőinek gyávaságát és kölcsönös árulását, ettől nem változott politikai hullából élővé. Korábban hinni lehetett benne, hogy meg akarja emelni az országot. Ma már maga se hisz benne. Az aki-bírja-marja ország ura. Nő még a körmük és a hajuk. A modernizációs többség már nem hisz a modernizáló, felzárkóztató kormányzati kapacitásban, a nélküle kitalált közös érdekben. Nem hisz a felsőbbrendű tudásban. Nem akarja átadni a döntéseket a mindentudó és mindenható vezérnek. Az új hullám: magam, helyi közösségem, szakmai csoportom jobban csinálnám, nem állíthatsz sarokba nemzeti és/vagy társadalmi érdekre hivatkozva. Nem vagy urunk és parancsolónk. Közösen gondoljuk végig, hogy mit tegyünk magunkkal, mi legyen a lemaradókkal, akiknek felzárkóztatása nélkül mi is lemaradunk. Alkudjunk ki új feltételeket egymással és a világgal szemben! Egyeztess köztünk mint közvetítő, mint első az egyenlők között, kedves és magányos kormányzati kapacitás!

"Azt hiszem, kár lenne kisebbségi kormányban semmit se csinálni" - mondja Hetényi István. "Most olyan idők vannak, amikor kormányozni kell, nemcsak innen-onnan csippenteni egyet." Kedvesen nekem ajándékozza felesége hagyatékából a Szép Szó 1939-es négy számát. Ott idézi K. Havas Géza Shaw megjegyzését: "Az államférfiaknak különös tehetségük van ahhoz, hogy az elkerülhetetlenül szükséges reformokat úgy csinálják meg, ahogy nem volna szabad megcsinálni". "Nem improvizálni, hanem dolgozni egy hároméves összefüggő stratégiai terven" - folytatja az örökös pénzügyminiszter. "Mit veszthetnek? Emelt fővel távozhatnának." Mit válaszolhatnék? Állásaikat vesztik. Nem akarnak távozni. Nincs emelt fejük.

Szlovákia választói őrültségeket szavaztak meg a kilencvenes évek elején. Majdnem lemaradtak az európai integrációról. Rájöttek. Futni kezdtek. Dzurinda nem volt az összes szlovákok atyja, a Nagy Reformer. De ő és kormánya elvégezte a dolgát. A Kaczynski ikrek mindenkinél több érdemet gyűjtöttek a nyolcvanas évek eleje óta, de hál' istennek eltakarították őket a választók. Tusk szeretne ugyan Orbán Viktor lenni, de nem tud. Kénytelen Donald Tuskként, szerényen, csapatban Lengyelországból élhető, felemelkedő országot csinálni. A cseh Topolánek egyetlenegy fős többséggel többet csinált fél év alatt, mint amennyiről Gyurcsány csak beszélt.

Gondoljátok el, van-e olyan emberetek, aki ezüstcsésze, s van-e még bizalmatok aranyalmából, hogy belé helyezzétek? Orvosotok, akire rábíznátok életeteket, könyvelőtök, akinek elfogadjátok szavát, ügyvédetek, akire rábíznátok pereteket, bankárotok, akire pénzeteket, kőművesetek, aki egyenes falat húzna, tanárotok, akitől valóban tanulnátok, gazdasági szakemberetek, akire rá mernétek bízni nemcsak családotok, hanem az ország gazdaságát? Hozzáértés, együttérzés, együttműködés. Odagurítanátok-e higgadt választás, észérvek alapján a hitelesség almáját egy csapatnak? Ezt európai kultúrnépeknél nemzeti demokratikus önbizalomnak nevezik: hit abban, hogy a mi demokratikus rendszerünk is képes alkalmazkodni a változásokhoz és azokat előrevinni. Nem vezérek, nem tekintélyelv, nem hideg polgárháború, nem a demokrácia magyarítása, hanem magyar demokrácia.