Úgy gondolom, ehhez a sikerhez ritkán elég a tehetség, kikupáltság, szorgalom csupán. Az asztalra letett "mű". Néha elég, de ritkán. Általában kell még egyéb is. Kell hozzá, amit sokáig nem akartam hinni, marketing, bizony. Reklám, intézés, helyes barátkozás. Kinek elég ebből húsz százalék, van, aki nyolcvannal dolgozik. Ötlet sem árt, valami jó, például mindig állva zongorázni, csak a cipőnk orrát festeni stb. De az egyszeri és pláne a dologtól magától, külsődleges ötletnél mélyebb feltétel az, amit végigcsinálásnak nevezhetnénk talán. Hogy valaki valamit elkezd, és azt végigcsinálja. Elkezd valamit, fölépíti azt, bevégzi. Pontot tesz a végére. Valaki végigfotóz egy falut vagy egy embert nyolcvan éven át. Valaki évtizedes munkálkodással végigír egy históriát. Mindegy. A lényeg a végigcsinálás, hogy konzekvens, hogy eltéríthetetlen legyen az ember.

Legutóbb e dolgokon egy tárlat képeit nézegetve méláztam el.

Életem egy korai szakában pedagógusként kerestem kenyeremet, mely akkor se volt valami nagy, viszont jó ízű volt, friss és ártatlanul fehér, legalábbis ma már így él emlékezetemben.

A tíz tanárkodással eltelt év során tucatnyi osztályban tanítottam, és sok-sok száz gyerekkel kerültem szorosabb-lazább kapcsolatba.

Azóta több mint húsz év telt el.

Van tanítványom, akit nem láttam azóta, van, akit igen, van, akinek arcát elmosta már az idő, és van, akire élesen emlékszem ma is. Van, akivel jóban maradtam, van, akivel jóba lettem, és van... sok minden van, minden van.

Az elébb említett tárlat képeit egykori tanítványom festette, Zoltai Bea.

Valamennyi egy kinti világot ábrázol - odabentről. Bea kikukucskálva fest.

Hol kitár egy ablakot, hol általmereng egy lenge függönyön, hol kiles egy postaláda résén. Az egészet nem látja-ábrázolja-festi. Azt bentről nem lehet. Onnan mindig csak egy-egy részlet, darabka, csík, kocka látható. Amely éppen a réssel, a kerettel lesz egész.

Bea benn van, békében, biztonságban, de kifele néz. Nem azt festi, ami odabenn van, hisz az evidens, az van. Az az érdekes, ami odakinn van. Ami nincs. De azért ki nem megy. Kinéz. Kiles. Kikukucskál. Kifest. Bea egy kifestő.

Gyakran nem is látható pontosan, mi van odakünn, sejtjük inkább; fák, virágok, erdők. Nem tűnik félelmetesnek semmi. Semmi se harsány, nincsenek narancsszínek, nincsenek vörösek. Sejtelmes minden. Nincsen ember sem odakinn. Vagyis hát, ki tudja. Lehet, hogy csak nem látszik az ember. Mert nem látjuk az egészet. Ki, tudja, mi van odakinn? Itt benn biztosan jó. És valamit látunk innen is. Egy darabkát. És abból el tudjuk képzelni, milyen lehet az egész. Talán el tudjuk képzelni. Ki tudja? Lehet, hogy az a fa, melynek a törzsét látjuk, nem folytatódik? Hiányzik a lombkoronája. Kettétörött, villám csapott belé. Ki tudja? Ki tudja: hátha lépcső van a küszöb mögött. És orra bukunk. Vagy lépcső sincsen. De emeleten vagyunk, jó magason. És kilépünk, és pofára esünk nagyon. Ki tudja. Lehet, hogy az erdő, amelynek most csak egy fadarabkáját látjuk, az az erdő egy feneketlen erdő. És eltévedünk benne. És elveszünk. Lehet. De nem biztos. Lehet, hogy egy kies liget az.

Amit látunk, az mindenesetre szép és érdekes.

Egy benti ember szép és érdekes világa. De azért... Hol az ember? A másik?

Csak ki kéne menni, gondoltam kicsit neki is mérgesedve. Ki kéne menni, Bea!

De akkor eszembe jutott egy ábrándos szemű szép kislány egy negyedik D.-ből, aki az ablak felőli padsorban ült, és folyton az ablakon nézett ki az órán. Iskolánk szép helyen volt, a Rózsadombon, ablakaiból még állami elhanyagoltságában is gyönyörű kertre, lombokra, a szemközti Sváb-hegy lilás lankáira, tágas égre esett a látás, szó se róla. De azért csak bosszantotta az embert, hogy lehetett szó bármiről, váci csatáról, vesztfáliai békéről, bécsi kongresszusról, Bea - mert ő volt e kislány - csak a kies budai tájban merült el. Mondtam neki, Bea, ha annyira érdekel, mi van odakinn, menjél ki nyugodtan. Mire ő azt mondta mindig angyali mosollyal: "Nem, tanár úr, én bentről szeretek kinézni, csakis bentről". Nem tudtam, mit csinálni, jó gyerek volt, a leckét megtanulta mindig, tudtam azt is, hogy történész nemigen lesz belőle, se jogász vagy más ilyes; már akkor is festett, Gyémánt László szabadiskolájába járt, örültem, hogy valamit komolyan csinál, és reméltem, hogy eléri majd, amire vágyik.

Ráhagytam akkor, Bea ilyen: kinéző.

És most rádöbbentem: ilyen is maradt: kinéző.

Sok minden történt vele közben: sok mindent kapott, szerzett, tanult, szívott magába, elvégezte a főiskolát, volt számos kiállítása már, egyéni, közös, megtanult minden fontosat, mindent, ami az ő mesterségének műveléséhez elengedhetetlenül szükséges; kellő szemet, kezet, szívet, családja is lett, szép az is, elvett persze időt, erőt sokat, de hát ez másképp nem lehető.

Sok minden változott, csak egyvalami nem: a kinézés.

Zoltai Bea ma is kinéz.

És akkor rájöttem, hogy itt nem csupán szép festményekkel állok szemben éppen, hanem egy végigcsinálással is.

Meg is nyugodtam azonnal. Van tehetség, van munka, van végigcsinálás - már csak egy kis marketing kellene a sikerhez.

Kezdetnek tán megteszi ez a cikkecske is.