Az utóbbi időkben az óvoda egyre inkább a társadalmi felzárkóztatás, az integráció és mindenféle szociális prevenció szinte elsődleges terepe lett. Bizonyos szocializációs elmaradások, a tanulási készségek, az ismeretek hiánya leghatékonyabban hatéves kor alatt korrigálhatók. Úgyszintén azok a velünk született temperamentumbeli különbségek, amelyek később viselkedési anomáliákhoz vezet(het)nek, sok fejtörést okozva gyermekvédőknek, pedagógusoknak és persze a családnak. Kézenfekvő: ha ennyi sok későbbi gondot, lehet megelőzni vagy enyhíteni az oviban, akkor érdemes minél előbb odaterelgetni legalább a hátrányos helyzetű családok gyerekeit. (Van is erre törvény, hároméves kortól kötelező felvenni őket, már ha jelentkeznek. Tán elfogadtatik az a törvény is, mely anyagilag is támogatná az óvodába járatást a rászorulóknál.) Normális gyerekpszichológus csak üdvözölheti gyermekközpontú(bb) ovik kialakulását, reménykedhet, mihamarabb általánossá válik. És mégis: évről évre bizonytalanabb és időnként elkeseredett leszek, különösen iskolaérettségi vizsgálatok idején. Lassan szemem sem rebben, amikor ép értelmű hatéves fej-láb emberkét rajzol. Amikor rajzolósdit kezdeményeztek az oviban, nyilván éppen soha nem volt kedve. Hozzászoktam, hogy az iskolába készülő nagyfiú nem igazodik el a saját testén, és tanácstalanul néz, vajon melyik lehet ebből a sok "alkatrészből" az ő térde, pedig tartok tőle, nemegyszer leverte már rohangálás közben az udvaron. Biztos ő is messzire elkerülte a lehetőségeket, amikor éppen ezt gyakorolták az oviban.

Négy éve oviba járó kislányról kiderül, hangját még nem hallotta senki, sem a felnőttekkel, sem a gyerekekkel nem beszél, amióta csak közösségbe jár. Nem gondolták, hogy ez baj - feleli kérdésemre az óvó néni. Végül is gondot nem okoz, csendben van, hová jutnánk, ha már ezekkel a gyerekekkel is pszichológushoz kéne járni. Megtörtént, hogy egy gyermeket a következő jellemzéssel küldtek vizsgálatra: "Pistike kedves, mosolygós kisfiú. Szereti az állatokat. Szívesen szaladgál az udvaron." Pistike valóban kedves, mosolygós kisfiú, hogy mennyire szereti az állatokat, nem derült ki a vizsgálat során, de az igen, hogy két-három éves elmaradást mutat mind a gondolkodási funkciók, mind a szókincs, mind a beszédértés, mind a grafomotoros fejlettség területén. Bizonyára nem ment soha oda a "foglalkozásokra", és nem is firtatta senki, vajon az aktuális vírusok beszerzésén (és ezáltal az immunizálódáson) kívül volt-e egyéb haszna a szorgalmas óvodába járásnak.

A felsorolt elakadások, lemaradások a legtöbb családban feltűnnek a szülőknek is. Tanácsot, segítséget kérnek, legtöbbször kapnak is, de ezekben az esetekben pont olyan családokról volt szó, amelyek szociális körülményeik és a szülők iskolázatlansága okán nagyon rászorultak volna az óvoda segítségére. Olyan családokról, amelyek már biztos megtapasztalták "a szabályos hivatali ügymenet" hatását emberi méltóságra, átélték a bizonytalanságot, lesz-e holnap pénz felülni a buszra és elutazni a nagymamához a kórházba, hazaindul-e az apu a fizetéssel, vagy előbb benéz a kocsmába.

Egyszerűen nem legyinthetünk, ha a hátrányos helyzetű gyerekek kevésbé vonhatók be az ovi életébe, nem mondhatjuk azt, hogy pont elég azokkal foglalkozni, akik legalább odajönnek a pedagógusi kezdeményezésre. Tudom, a legtöbb óvodában a legtöbb óvónő nem legyint, de ha gyerek elkallódik, az is éppen eggyel több a kelleténél. Muszáj ezekre a gyerekekre több időt, energiát szánni. Nem mutogathatunk mindig a családi környezetre. Ha az kevésbé támogató, annál inkább meg kell duplázni az erőfeszítéseinket, és adott esetben a szülők ellenére is megpróbálni, amit lehet. Hiába mondjuk és hisszük azt, hogy az óvodáskor az önfeledt játék ideje, vannak családok, helyzetek, gyerekek, akiknél az önfeledt játék során muszáj pótolni a hiányzó ismereteket, kialakítani az alapvető készségeket. Az óvodás gyereknek még nem kell észrevennie, hogy éppen az ő készségfejlesztése zajlik - elég, ha a vele foglalkozó pedagógus tudja. De neki tudnia kell.

Régen késő az iskolás korban elkezdeni a felzárkóztatást a fejlesztő tanárokkal, régen késő kisiskoláskorra hagyni az alapvető szociális készségek kialakítását.

Szóval, itt állok teljes meghasonlásban. Létezik egy gyerekközpontú, szakmailag számomra elfogadható, sőt jó törvény az óvodai nevelésről, és létezik a gyakorlat, amely pont a törvény megengedő jellege miatt pont azokat a gyerekeket sodorhatja peremhelyzetbe már az óvodában is, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a támogatásra, a fejlesztésre iskoláskoruk előtt.

Nehéz dolog ez.

A szerző gyermekpszichológus