Ne tartsuk kezünket a piros gombon
„Az orosz és az amerikai riasztási rendszerben egyaránt túl nagy a nukleáris fegyvertárak véletlen vagy engedélyezetlen bevetésének lehetősége” – írja Ron Rosenbaum a Slate webmagazinban.
Mióta 2007 augusztusában Putyin orosz elnök bejelentette, hogy az orosz stratégiai bombázók ismét gyakorlórepüléseket tartanak Amerika és Nyugat-Európa partjainak közelében, gyakran néhány méterre szállnak egymástól a NATO riasztott vadászgépei és az orosz bombázók, amelyek elvben akár nukleáris töltetet is vihetnek magukkal. Az ilyen incidensek átlagban kéthavonta háromszor ismétlődnek. Amint Mike Mullen tengernagy, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke mondta: „a katasztrófa kirobbanásának esélye csekély, inkább azzal lehet számolni, hogy valamilyen véletlen esemény történik”.
Rosenbaum ezt az értékelést egy csöppet sem tartja megnyugtatónak, és úgy véli, hogy akármilyen alacsony is a katasztrófa esélye, az illetékeseknek kötelességük volna csökkenteni, tekintettel a borzalmas következményekre. Most érdemes ezt a kérdést feszegetni, hátha rá lehet venni az amerikai elnökjelölteket, hogy kötelezettséget vállaljanak e téren.
A szerző ezek után a Nemzetközi Biztonsági Intézet washingtoni kutatóközpontja elnökének, Bruce G. Blairnek elképzelését ismerteti azzal kapcsolatban, hogy miként lehetne a véletlen termonukleáris háborút elkerülni. Blairt az oroszok és az amerikaiak egyaránt a kérdés legjobb szakértőjének tartják, mindkét fél konzultált vele a stratégiai riasztórendszerekről, az amerikaiak egyenesen a maguk rendszerének értékelésére kérték fel.
Blair úgy találta, hogy egy-egy támadást jelző üzenet nyomán veszedelmesen kevés idő van a döntés meghozatalára. Az első értékelésre három perc, az elnök döntésére pedig további mintegy tizenkét perc. Az orosz tengeralattjárókról kilőhető rakéták ugyanis nem egészen 15 perc alatt érhetik el célpontjukat. És akkor még nem szóltunk a számítógépes támadás lehetőségéről. Több mint húsz országnak vannak konfliktus esetére olyan vírusai, amelyek az ellenség számítógépes rendszerét hivatottak megbénítani.
Előfordulhat azonban az is, hogy valaki a számítógépes rendszerek biztonsági hibáit kihasználva támadási parancsot ad az amerikai vagy az orosz rakétáknak. Ilyen biztonsági rést fedeztek fel nemrégiben – szerencsére az illetékesek – az amerikai Minuteman rakéták irányítási rendszerében.
Blair egy tudományos konferencián elmondott előadásában négy pontos javaslatot terjesztett elő. Egyrészt azt indítványozta, hogy ki kell törölni az irányítórendszerek memóriájából a célpontokat. A rakéták a hidegháború vége óta nem irányulnak célpontra, de ez percek alatt pótolható. Ha a koordinátákat eltávolítanák a rendszerből, akkor a pótláshoz több órára volna szükség, és ez az idő elég volna az esetleges tévedés tisztázására. Másrészt el kell vágni az összeköttetést a központ és az egyes rakéták között. Minden egyes rakéta üzembe helyezéséhez előbb kézi kapcsoló működtetésére legyen szükség. Ez elzárná a nukleáris arzenált a számítógépes behatolók elől.
Ezt a két javaslatot Rosenbaum kivihetőnek tartja, a további kettőt, hogy tudniillik minden atomhatalom szerelje le a rakétákról a nukleáris robbanófejeket, sőt, az utolsó lépcsőben egyenesen távolítsa el a rakétasilókból, és raktárakban helyezze el a rakétákat, egyelőre irreálisnak tekinti.
Pedig ha a felek annyira megbíznak egymásban, hogy az első két lépést megteszik, akkor akár meg is semmisíthetik nukleáris fegyverzetüket. Mert a teljes leszerelés még mindig könnyebben ellenőrizhető, mint például az, hogy nem táplálták-e vissza a rendszerbe az eltávolított célkoordinátákat, vagy nem állították-e helyre a központ és a kilövőállások közötti közvetlen elektronikus kapcsolatot.
