Az iskola évtizedek óta minden eszközzel (nyitottság, a szülők bevonása, iskolai szabályrendszerek) igyekszik alkalmazkodni a fogyasztói társadalom gyermekeinek sajátosságaihoz, elsősorban szolgáltató jellegének hangsúlyozásával. (Nyilván szintén nem teljes sikerrel.) "A demokrácia jogokról is szól, nemcsak kötelezettségekről" - írja Takács. De csak a tanulókéiról? A pedagógusok és a szülők jogai mellőzhetők? A demokrácia "kritikus, független, szabad gondolkodásról, önálló véleményalkotásról" és egymás kölcsönös tiszteletéről szól.

Azok a pedagógusok, akik az önmagából eredő tanári tekintélyt siratják, szerencsére egyre kevesebben vannak. Igaz: "a tekintélyt mindenkinek ki kell érdemelnie". De az a pedagógus, aki 34 tanulótól kiérdemelte, a 35., "kezelhetetlen" tanulótól pedig nem, mit tegyen? Az a demokrácia, ahol egyetlen személy jogszerűen megsértheti mindenki más érdekét, a nyugodt tanuláshoz és munkavégzéshez való alapvető jogát?

Az iskola a legsúlyosabb magatartási problémák kezelésére egymaga nem lehet képes. Segítséget kell kapnia erre hivatott intézményektől! (Nevelési tanácsadó, gyermekpszichiátria, gyermekjóléti szolgálat stb.) Az iskola és a család köteles kölcsönösen támogatni egymást! És ha mindez nem elég, akkor, és csakis akkor szükségessé válhatnak szankciók. Nyilván nem elsőként a "kizárás". Ha a szülő nem partner, s gyermekének problémájával magára hagyja az iskolát, akkor nyilván előbb kényszerül rá az iskola a szankciók alkalmazására. Nyilván csakis jogszabályokkal, belső szabályzatokkal és dokumentumokkal alátámasztva szabad a "kizárás" végső eszközéhez nyúlni. Hiszen ez igen kényes dolog, és sok szempontra és érdekre kell tekintettel lenni.

A tanári tekintély alapja a szakmai tudás és a hiteles személyiség. De föltétele az is, hogy a tanári szerep maximális elismerést és védelmet kapjon a társadalomtól. És ez a föltétel ma nem adott. A társadalmi presztízs hosszú ideje a mélyben, sok szülő pedig élenjár a pedagógus tekintélyének rombolásában, helyrehozhatatlan károkat okozva gyermekének is. Mi a helyzet a magántanulósággal? Vajon kirekesztés, megalázás, a közösségtől való megfosztás a magántanulói státus akkor, ha egy tanuló (esetleg szülei tudtával!) rendszeresen nem jár be az iskolába? Ebben az esetben a gyerek csak olyasmit veszíthet, amivel egyáltalán nem állt szándékában élni. A magántanulói jogviszony az iskola (nem túl szerencsés) önvédelmi módszere, hogy a tanulót legalább formálisan megtartsa, a szülőt a gyermek igazolatlan hiányzása miatti szabálysértési pénzbüntetéstől (!) megóvja, sőt sikeres vizsgával a tanuló továbblépését is biztosítsa. Ezekben az esetekben is csak az iskola és a család együttműködése hozhat megoldást. (A szülőnek kell kérnie a magántanulóvá minősítést, és kötelessége gondoskodni az otthoni tanulásról!)

Ha vannak gyermeket bántalmazó, megalázó, sértegető pedagógusok (nyilván vannak, Takács állításával szemben, ilyenekről is be szokott számolni a sajtó), akkor a sértettek számos fórumon tehetnek panaszt, és ez így helyes. Rendjén való, hogy az ilyen eseteket elítéljük, kivizsgáljuk, szankcionáljuk, a hivatására méltatlan pedagógust eltávolítsuk.

A bántalmazott, megsértett pedagógusok nagyobbik része azonban még ma is inkább takargatja tanulói durvaságát, mert szégyelli saját eszköztelenségét. De a tanár-diák viszonynak olyan sok összetevője van, annyira környezetfüggő és érzékeny, hogy senki sem gondolhatja komolyan, miszerint "szakszerű tanár-diák kapcsolat esetében majdnem elképzelhetetlen egy ilyen helyzet".

Az iskolában elburjánzott durvaság, agresszió miatt az esetek egy részében valóban a pedagógus is hibáztatható. Nincs alkalmassági vizsga, az egyetem nem készítette fel erre, a pedagógusok egy része megfáradt, kiégett. De finoman szólva nem életszerű javaslat, hogy az ilyen tanárt tréninggel, szupervízióval, esetkonzultációval kell megvédeni az agressziótól. Sajnos a pedagógusok személyiségét karbantartó kommunikációs, lelkileg, szakmailag frissítő mediációs tréningek a legtöbb iskolában nem elérhetők. Se idő nincs rá, se pénz.

"Miért a kirekesztésért küzdenek" a pedagógusok - kérdezi Takács. Dehogy küzdenek! Az imént említett elfásult pedagógusok már semmiért sem küzdenek. A többiek viszont azért, hogy az oktató-nevelő munkának megfelelő keretei legyenek, hogy a tanárok és az egészséges mértékig "rosszalkodó", de azért a tanulásban érdekelt gyerekek biztonságos és nyugodt körülmények között dolgozhassanak együtt. Ezt pedig komolyan veszélyeztetheti egy-egy olyan tanuló, aki nem hajlandó a közös munka normáit elfogadni. És lehetséges, hogy a legnagyobb tolerancia és szeretet mellett sincs más megoldás, mint a végső: a "távol tartás". Az iskolák létszámhiánnyal küzdenek, egyetlen tanulótól sem céljuk megszabadulni, és természetesen az sem vezetne tömeges kizáráshoz vezetni, ha a törvény a PDSZ javaslatára biztosítaná ezt a lehetőséget.

A Takács Imre által ötletszerűen felsorolt "szelídebb" pedagógiai módszerek - és még sok más - évtizedek óta ott vannak a tanárok eszköztárában. A pedagógusok türelme pedig csak akkor fogyatkozik kicsit, amikor általános elmarasztalás éri őket, amikor az egész pedagógustársadalom kompetenciáját kérdőjelezik meg, mint pl. Takács "kolléga". És miért? Mert egy-két valóban súlyos, pedagógiai eszközökkel már nem kezelhető eset kapcsán felmerül a kérdés: vajon köteles-e az iskola minden határon túl eltűrni a mások jogait és személyiségét sárba tipró tanuló viselkedését?

A valódi demokrácia bizony nehéz és drága dolog. Már az iskolában elkezdhetjük a tanulását, aztán életünk végéig folytathatjuk. Újra és újra át kell élnünk, hogy az egyén joga addig korlátlan, amíg másokét nem sérti, hogy a toleranciának is van határa, hogy a parttalan szabadság neve szabadosság, hogy a demokrácia jogok és kötelességek arányos együttese.

Szívósné Tóth Annamária

pedagógus, közoktatási szakértő