Németországban egyre többen csúsznak le
Pár száz méterre, az evangélikus templom udvarán sorban állnak az ingyenes melegételért és az adományokért. – Három-négy éve szinte csak a bevándorlók jöttek, az utóbbi időben az idejárók negyven százaléka német – mondja Marianne nővér, akit nem lep meg az a kormányzati adat, hogy a németek 13 százaléka él a szegénységi küszöb alatt.
E szám valójában 25 százalék felett is lehetne, ha az állam különböző szociális juttatásokkal nem nyúlna a tartósan munka nélkül lévők, nyugdíjasok és gyermekeiket egyedül nevelő szülők hóna alá. A 82 millió lakosú szövetségi köztársaságban a statisztika azt tekinti szegénynek, akinek kevesebb, mint 781 euróból kell havonta megélnie. 781 euró Kelet-Európából nézve sok, Németországban azonban nem az.
A sokak szemében a jólét szimbólumának számító nyugat-európai államban egyre többeket sújt az elszegényedés. Amit mutat, hogy a szupermarketek és a vendéglátóhelyek élelmiszer-feleslegét összegyűjtő, a rászorulók között szétosztó hálózatba, a Tafelba immár több mint 700 városi szervezet tartozik – egy évtizede alig száz településen működött Tafel.
A lecsúszás különösen a középosztályt fenyegeti. A globalizáció az egykori NSZK gerincének számító széles réteget sem kíméli. Mint Jochen Schützét, aki egy kereskedelmi vállalat beszerzését irányította. Üzletfelei mindig azzal bíztatták, ha kell állás, csak jelentkezzen. Amikor cége csődbe ment, mert nem bírta a versenyt a távol-keleti dömpingáruval, Schütze hiába telefonálgatott, egy közel hatvanas férfi után senki sem kapkodott. Ő viszont családjával egzisztenciálisan lejtőre került.
A német középosztály vészesen olvad, míg az ezredfordulón a németek közel 63 százaléka tartozott ide, ma csak 54 százaléka. A közszolgálati alkalmazott Rosi Gerstnert nem vigasztalja, hogy az elektronikai termékeknél az áresés 20-25 százalékos. Az élelmiszer-, és energiaárak viszont ugrásszerűen nőnek, közben a munkaadók sorra szűntetik meg az olyan juttatásokat, mint a karácsonyra, a szabadságra fizetett plusz havi béreket, étkezési és más pótlékokat. Gerstner pénztárcájában is egyre kevesebb marad.
A szegénység ellensúlyozására a szociáldemokraták a kötelező minimálbér országos bevezetését javasolják, a kereszténypártok adócsökkentést akarnak. Egyik sem csodaszer: a minimálbér még több céget késztetne a termelés külföldi kiszervezésére, az adócsökkentésből a társadalom alsó rétegei szinte semmit sem profitálnának.
Bizarr, de a német gazdaság azért jól keres a szegénységgel. Az élelmiszer-, és ruhadiszkont-hálózatok gomba módra szaporodnak, nő az olcsó távközlést kínáló társaságok ügyféltábora. A luxushoz hasonlóan a takarékos piac is ígéretes terep. Középen viszont szűkül a hely.
