Nunu tegnap este érkezett vissza a falujából, ahová még a múlt hét közepén indult el, hogy megkeresse a szeretteit. Sem családja, sem faluja nincsen már szegénynek. A falu helyén szinte semmi sem maradt, csak deszkák és tetemek. Az egyik szomszédos település pagodájában találta meg azokat a földijeit, akik túlélték a pusztítást. Tőlük tudta meg, hogy minden rokona odaveszett. A szülei, s mind a négy testvére családostul. Nunu felszolgáló egy yangoni étteremben, ahová nagyon szívesen járunk. Tegnap este szívfacsaró volt látni, ahogy mindenki kisírt szemmel tette a dolgát.

Sisi, egy barátnőm szobalánya jobban járt, mint Nunu: ő megtalálta a rokonait, akik szintén egy templomban leltek menedékre. Az égvilágon semmijük sem maradt. Naponta egy marék rizs jut nekik a falu közös készletéből, segélyszállítmányt pedig még messziről sem láttak. Ez igazolja a tévében hallott híreket, miszerint a rászorulóknak legfeljebb az egyötödéhez jutott el eddig bármilyen segítség. Kétségbeejtő szám, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a BBC mai becslése szerint az érintettek száma 2,5 millió. Ráadásul a deltavidéken ezerszám hevernek a temetetlen holtak, így bármely pillanatban kitörhet járvány, ami ismét megtizedelheti a lakosságot. A másik nagy gond, hogy - bár a segélyszállítmányok folyamatosan érkeznek - 2 héttel a ciklon után az Irrawaddy-folyó környékén élők nagy része nem jut tiszta ivóvízhez.

Yangonban, az ország legnagyobb városában azért ennél biztatóbb a helyzet. A külvárosok nádból épült házait elseperte a szél, de az itt lakók eséllyel találnak valamilyen kőépületet, ahol átvészelhették a vihart. A boltok nagy része már a múlt héten kinyitott, és mindenhez hozzá lehet jutni, bár az árak igencsak felmentek. A telefonok nem működnek, a villamosvezeték-hálózat pedig darabjaira hullott, így legjobb esetben is még hónapokba telhet, mire visszaállítják az áramszolgáltatást.

Itteni ismerőseink túlélték a ciklont, de házukon nyomokat hagyott a szél és az eső. A hatalmas, csodaszép fák okozták a legnagyobb pusztítást. Yangon több ezer gigászi méretű, kiterjedt lombkoronájú, 30-40-50 éves trópusi fával büszkélkedett, amik lenyűgözővé tették a városképet. Ezeknek a fáknak a túlnyomó része egyetlen éjszaka alatt elpusztult. Most családi ház méretű, kicsavarodott gyökérzetek tarkítják a várost, a lakosság pedig több mint egy hete fűrészel, hogy megtisztítsa az eltorlaszolt utakat, könnyítsen behorpadt háztetején, kiszabadítsa a beszorult villanyvezetékeket.

A mangófák közül szinte egy sem úszta meg, így most az egész mangótermés a földön hever, és vonzza a Yangonban egyébként sem ritka kígyókat. Így aztán nemigen térek le a betonútról. Hajmeresztő látvány, ahogy az örökké papucsot hordó burmaiak gyakran térdig gázolnak a lehullott ágakkal tarkított mocsárban.

Sok család veszítette el a házát, de ha megmaradt is, áram senkinél sincsen, ami nemcsak a sötét, de a meleg miatt is kellemetlen. Légkondicionálók nélkül, 30 fokban sokan ébren töltik az éjszakát. Ezért az utóbbi két hétben a generátor a legfontosabb kellék a városban. Akinek van, ahhoz járnak a többiek zuhanyozni (hiszen a vizet is elektromos pumpákkal szivatytyúzzák), kicsit lehűlni, na meg társas életet élni. Akinek nincs, az megpróbál szerezni, de ezek a próbálkozások rendszerint rosszul végződnek: a méregdrágán vett, elszomorítóan kis kapacitású, régi gépek pár órát üzemelnek, majd egy-két javítás után végleg kipurcannak. Nem mintha a szállodákban sokkal jobb lenne a helyzet: a megemelkedett üzemanyagárak miatt még a négy-, ötcsillagos hotelekben is este 9-kor kikapcsolják az áramot.

A generátor és a szálloda persze luxus, ami csak a kivételezettek számára elérhető. A burmaiak legtöbbje ezt nem engedheti meg magának. Ők továbbra is áram nélkül élnek, lyukas tető alatt alszanak, imádkoznak, hogy ne jöjjön újabb vihar, s hogy meg tudják venni a két-háromszorosára drágult rizst és ivóvizet. És gyászolják halottaikat.

Yangon közelében egy elpusztult faluban szárítgatják holmijaikat az emberek