Verne különösképpen vonzódott az elszigetelt kis közösségek életének bemutatásához. Ezt a témát több regényében is körüljárja, így a Kétévi vakációban, A rejtelmes szigetben. Az alaptéma egyszerű: egy kis közösség ilyen-olyan okból kiszakad megszokott környezetéből és új otthont teremt, távol a nagyvilágtól, saját erejéből. Verne már-már idealizálja ezt az elszigetelt állapotot; egyfajta utópia ez nála. Korának tudományában láthatóan igen jártas, legalábbis érdeklődői szinten; rendületlenül hisz a technikai fejlődésben, s abban, hogy mindez meg fogja változtatni a világot. Kis társadalmi utópiája azonban tökéletes tévút. Úgy képzeli, az elszigetelt kis közösség életképes mikrotársadalmat teremthet önerőből, tudására, találékonyságára alapozva. Adott egy mindentől távoli - lehetőleg lakatlan - sziget, melynél hajótörést szenved egy kis csoport. A hullámok minden alapvető eszközt a partra sodornak, puskát, szerszámot, vetőmagot, könyvet stb., s ezek után már nem kell mást tenni, mint a sziget adottságait nagy leleménnyel kihasználni és saját javukra fordítani. Nem telik bele néhány hét, hónap, s a kis közösség már vígan berendezkedett, semmiben nem szenved hiányt, mi több, boldogabb, mint valaha. Verne számkivetettjei sosem éheznek, nem szaladgálnak rongyokban, ágyékkötőben, hiszen ruhát is képesek gyártani, otthonaik szinte összkomfortosak. Az író az ökológiát meglehetősen nagyvonalúan, sőt naivan kezeli. Parányi szigeteket népesít be a valóságban oda soha el nem jutott állatokkal, növényekkel, hogy szereplőit boldogítsa. Már jó ideje tudjuk, ez nonszensz.

Az új hazában egy néggyermekes svájci család története, mely hajótörést követően tökéletesen berendezkedik egy kis szigeten. Igaz, hogy közben földjüket az angolok gyarmatosítják, európai népségek szép lassan benépesítik, de hát ez - új Svájc - maga a földi paradicsom, s az angolok, akik mindig is arról voltak híresek, hogy gyarmataikat nagyszerűen, úriember módjára kezelték, békén hagyják őket.